Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2009 (8. évfolyam)
2009 / 2. szám - NATO - Türke András István: De Gaulle-tól Sarkozyig: Franciaország és a NATO viszonya (1966-2009)
Türke András István is nem tért vissza a Nukleáris Tervezőbizottságba. (Felvetődhet a kérdés: a 2009. februárihoz hasonló további SSBN-ütközések lehetősége tehát továbbra sincs kizárva?) Az Észak-atlanti Szerződés Szervezete a kilencvenes évektől jelentősen átalakult, magának az Észak-atlanti Szerződésnek alappillére a kollektív védelem (5. cikk), és ennek kapcsán a nukleáris erők kezelése ma is kulcskérdés. Ezekhez az alapokhoz Franciaország Sarkozy elnökkel sem fog visszatérni, a francia nukleáris potenciál nem kerül a NATO égisze alá.55 Árulkodó tényezők, hogy a franciák új védelmi Fehér könyvüket és a 2009-2014-es Katonai tervezési törvénycsomagot a NATO-reintegrációs szempontok figyelembe nem vételével dolgozták ki, és nem is szándékoznak (legalábbis jelenleg) ezeket módosítani. Fia a 2009-es francia lépés jelentőségét vizsgáljuk, a mérleg akkor is meglehetősen felemás. A NATO jelentősége folyamatosan csökken, az Egyesült Államok, amikor csak lehet, megkerüli. Kissé naivan hangzik az a francia kormányzati érvelés, hogy éppen ez teremt (majd) lehetőséget Franciaországnak a NATO-n belül kulcspozíciók megszerzéséhez, a szervezet „franciásításához". Inkább Obama elnök volt az, aki ügyesen politizált, mert a franciák számára nyújtott, csak szimbolikus értelműnek tekinthető gesztusokkal politikailag alighanem hosszabb távra lekötelezte a Sarkozy-adminisztrációt, a Franciaország számára eddig nem sok babért termő afganisztáni részvételt és csapaterősítéseket illetőleg. Megtévesztő lehet az a jelenség is, hogy az Egyesült Államok vezetése folyamatosan azt kommunikálja, erős Európára van szüksége, miközben a Pentagon stratégiai célja lett az AIRBUS megfojtása a BOEING javára, melynek megrendeléseiben több mint 50 százalékkal vesz részt56 - még ha ezeket terveket a válság jelenleg némileg meg is kérdőjelezi.57 Lényegében tehát a Sarkozy-féle reintegrációs politika nem sokat fog változtatni a jelenlegi állapotokon. Franciaország azonban nyilvánvalóan az amerikai vezetésű nemzetközi tömb mellett kötelezte el magát, és immár kétséges, hogy egy olyan kétségtelenül ügyes és kézzelfogható eredményekkel bíró politika, mint amit Chirac elnök folyatott 2003-ban - a nyilvánvalóan elhibázott iraki beavatkozás alternatívájaként - mennyire lenne sikerrel eladható immár a NATO „teljesen" integrált tagjaként. A Sarkozy-féle reintegráció tehát ismét logikus, de elődjénél nem jelentősebb lépések megtételét jelenti, melyekért Franciaország - mind az euroatlanti biztonsági architektúra, mind a NATO jelenlegi missziós tevékenységét vizsgálva - helyzetéhez és szerepéhez képest végül is méltatlan pozíciókat kapott cserébe. Feltehetjük a kérdést, várható-e több egy olyan tárgyalási stratégiától, amely előbb deklarálja, hogy „mindenképpen reintegrálódunk a 60. évfordulón", és csak azután kezdi meg rohamléptekben a tárgyalásokat a csatlakozás feltételeiről. Franciaország tehát ismét tett egy lépést az integráció útján, de nem integrálódott teljesen vissza a NATO katonai szervezetébe.58 84 Külügyi Szemle
