Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2009 (8. évfolyam)
2009 / 2. szám - NATO - Türke András István: De Gaulle-tól Sarkozyig: Franciaország és a NATO viszonya (1966-2009)
De Gaulle-tól Sarkozyig: Franciaország és a NATO viszonya (1966-2009) Franciaország politikai magatartása ellentmondásosan alakult ugyan, de főként katonai körökben meg voltak (vannak) győződve arról, amennyiben a közös európai akarat rendelkezésre állt volna, a NATO támogatása nélkül Európa nagyrészt önállóan is pacifikálni tudta volna a balkáni háborúk területét, illetve képes lett volna véghezvinni a jugoszláv embargók ellenőrzését az Adria felől (1. Sharp Guard misszió).33 A balkáni kérdést (is) érintő gyors európai katonai természetű reakciók helyett azonban idegőrlő és hosszú hónapokig tartó vitákra került sor - legfőképpen az amerikaiakat az Európa „bizalmas" stratégiai terveiről folyamatosan tájékoztató angolokkal - például olyan részletkérdésekről, mint hogy a WEU újonnan létrehozott Tervező Egységét (Planning Cell) a SHAPE alá kell-e rendelni, vagy nem, illetve milyen rangban vezetheti az egységet az olasz Caltabiano tábornok, és ez nem sért-e NATO (értsd: amerikai) érdekeket.34 A franciák - miután a britek megvétózták az amúgy is lassú tárgyalási folyamat végén egy közös európai (NATO-n kívüli) békefenntartó hadtest felállítását a Balkánon - jelentős erőket bocsátottak a FORPRONU ENSZ-misszió rendelkezésére. A franciák mindeközben gyanakodva figyelték a NATO átalakítását, és legfőképpen annak örültek volna, ha az megmarad az 5. cikkely köré szerveződött védelmi megállapodásnak. Az eddigi „kompromisszum" szerint a NATO felelős Európa (közös) védelméért, míg az európai államok együttműködve csak közös védelmi politikát valósíthatnak meg. A NATO-reformmal azonban e fogalmak kezdtek összekeveredni, a brit-francia status quo felborult. Az európai védelmi identitás, a NATO európai pillére ugyanis olyan új feladatokat vállalt magára, melyeket az európaiak eredetileg éppen a WEU-nak szántak, hogy az a NATO (eredeti) hatásköreit még véletlenül se sértse. Ráadásul a helyzet még bonyolultabb képet öltött, mert maguk az „új fogalmak", melyek a NATO és a WEU új tevékenységét képezték, sem voltak még kellőképpen kikristályosodva. Például a WEU petersbergi missziója kapcsán jelentős eltérés volt a békekikényszerítés (peace-enforcement), a béketeremtés (peacemaking), a békefenntartás (peacekeeping), a békekonszolidáció (peacebuilding), francia, német és amerikai interpretálásában, sőt a korszak nemzetközi dokumentumai is eltérő definíciókat fogalmaztak meg.35 Ha a korszak konkrét katonai tapasztalatait vizsgáljuk, a második öbölháború (1991) francia konklúziójaként elmondható, hogy Kuvait lerohanása után Franciaország a szövetségesek oldalán vett részt az Irak elleni harcokban. Jean-Pierre Chevénement védelmi miniszter viszont lemondott hivataláról, azzal az indoklással, hogy a háború az ENSZ által megfogalmazott céloktól egyre inkább távolodik. Másnap (1991. január 30-án) Párizs engedélyezte az angliai bázisú B-52-esek átrepülését Franciaország felett azzal a feltétellel, hogy a bombázók csak hagyományos fegyvereket szállíthatnak, és nem támadnak civil célpontokat. A francia katonai részvétel (Daguet-misszió, 290 ezer fő, a szövetséges haderő öt százaléka) sokkoló általános tapasztalatokat hozott a francia szárazföldi erők eredményei és Európán kívüli tömeges méretű bevethetősége kapcsán, a gyors reagálású erők (FAR, BFA) 1980-as évek óta történő fejlesztése ellenére. A szállí2009. nyár 75
