Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2009 (8. évfolyam)
2009 / 2. szám - NATO - Türke András István: De Gaulle-tól Sarkozyig: Franciaország és a NATO viszonya (1966-2009)
Türke András István adandó választ a későbbiekben fejtjük ki. Most e tényt csak mint jelentős bizonytalan- sági tényezőt húzzuk alá). Visszautasítva a flexible response azon logikáját, hogy a nukleáris fegyverek bevetésére csak Európa kivéreztetése után kerülne sor, és hogy az új nukleáris válaszcsapás doktrínája alapján egy összehangolt szövetségesi válaszlépést végképp megnehezítsen, Franciaország visszautasította a „FALLEX 66" hadgyakorlaton való részvételt is, mely éppen ezt szimulálta volna.5 Az Egyesült Államok a brüsszeli szerződést (1948) és az Európai Védelmi Közösségnek (1952) a Észak-atlanti Szerződés keretében megvalósuló - főként francia - tervét még támogatta, az Észak-atlanti Szerződés Szervezetének kiépülése után a Párizsban módosított brüsszeli szerződésre (1954) épülő európai védelmi együttműködést azonban immár stratégiai okokból ellenezte. 1962-től fogva pedig fokozatosan készültek amerikai forgatókönyvek a franciákkal való szakításra; az amerikai haderő létszámát 57400 főről 28700 főre csökkentették.6 A szakítás után a főbb amerikai parancsnokságok (USCINCEUR, USAREUR) átkerültek Belgiumba vagy Németországba, a légierő Nagy-Britanniába (32 db. C-130-as) és az Egyesült Államokba, majd pedig egyéb európai országokba (hat taktikai felderítőraj, 96 géppel). Az Egyesült Államok és Németország kezdetleges félelmei ellenére az FFA (Francia Erők Németországban) a helyén maradt, anélkül, hogy ezeket a csapatokat integrálták volna a NATO-ba. Véleményünk szerint nem túl logikus, hogy az a Németország, amely védelme érdekében mindent megtett az amerikai csapatok maradásáért, támogatta volna az FFA kivonását, mikor éppen ezek a csapatok „sejtették" annak a garanciáját, hogy szovjet támadás esetén Franciaország sem marad(hat) közömbös. Az mindenesetre világos, hogy De Gaulle még támadás esetén sem rendelte volna a francia csapatokat integrált NATO-parancsnokság alá, de ez esetben a francia légtér és felvonulási terület, valamint a Donges-Metz7 olajvezeték is a szövetség rendelkezésére állt volna.8 A kor francia katonai szakértőinek egy része viszont egyértelműen ellenezte a kivonulást, és az általuk hangoztatott érvek napjainkban is elgondolkodtatok: attól tartottak, hogy a kivonulás meg fogja akasztani a hadsereg háború utáni modernizációját, és hogy az FFA esetleges visszavonása egy évtizedig destabilizálná a szárazföldi erőket.9 Á francia lépés a NATO szerkezetére is hatással volt, amelyet a következőképpen szerveztek át: az „állandó csoportot" felváltotta a nemzetközi vezérkar, melyet a Katonai Bizottság fennhatósága alá helyeztek. Ennek a Washingtonból Brüsszelbe áthelyezett Észak-atlanti Tanács segítése is a feladatai közé tartozott. A közép-európai parancsnokságokat (szárazföldi, légi, vízi) egyesítették. Az AFCENT élén ezentúl német tisztek álltak, és 1967-től10 hivatalossá vált a „rugalmas válaszadás" doktrínája, mely a nukleáris kérdések intézményesítését célul kitűző amerikai lépések sine qua «ónja lett.11 Míg a „francia doktrína", (amely hivatalos formában 1972-ig, az első Fehér könyv megjelenéséig nem létezett) megőrizte a massive retaliation alapelvét, a NATO MC 14/3-as doktrínája három fázist különített el12: 68 Külügyi Szemle
