Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2009 (8. évfolyam)
2009 / 2. szám - NATO - Türke András István: De Gaulle-tól Sarkozyig: Franciaország és a NATO viszonya (1966-2009)
De Gaulle-tól Sarkozyig: Franciaország és a NATO viszonya (1966-2009) Mi lett a francia döntés következménye? Az AFCENT (Szövetséges Haderők Közép- Európában) központja Fontainebleau-ból (a kastély konyhaépületéből) Brunssunba (Hollandia) költözött át, a SHAPE pedig Rocquencourt-ból Monsba. A franciák szembenállása folytatódott az angolszászokkal Vietnamban (De Gaulle Phon Phen-i beszédével), a Közel-Keleten (hatnapos háború 1967-ben) és Kanadában („Éljen a szabad Québec!"). A külföldi katonai jelenlétet megtiltó rendelkezés 1967. április l-jével lépett hatályba Franciaországban. A francia elnök úgy ítélte meg, hogy az új NATO-doktrínával való egyet nem értése következtében a három legfőbb katonai szervben - ezekben elvileg konszenzusos alapon születnek ugyan a döntések - akkora politikai nyomás nehezedik (majd) Franciaországra az egyes vonatkozó kérdésekben, amelyekben lényegesen eltérő álláspontot képvisel, hogy a legcélszerűbb megoldás, ha ezek munkájában a franciák nem vesznek részt. A három legfőbb szerv, amelyekből Franciaország kivonult, az alábbiak: E Védelmi Tervezőbizottság (CPD/DPC, 1963-ban jött létre). 2. Nukleáris Tervezőcsoport (GPN/NPG, 1966-ban jött létre; négy állandó - Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Olaszország és az NSZK - valamint három változó taggal). Mindenesetre Franciaország továbbra is képviseltette magát a Nukleáris Védelem Kérdéseivel Foglalkozó Bizottságban (NDAC)3. 3. Katonai Bizottság (melyben Franciaország a kivonulás után, 1996-ig egy megfigyelővel képviseltette magát). Bár Franciaország mindvégig az Észak-atlanti Szerződést (1949) preferálta az 1952- re kiépülő Észak-atlanti Szerződés Szervezetével szemben, 1964-ig lett volna lehetőség az amerikai-brit és a francia nukleáris erők közötti együttműködés megteremtésére. 1965-re azonban De Gaulle úgy ítélte meg, hogy a szovjet fenyegetés csökkent, és ez lehetővé teszi Franciaország számára, hogy „takaréklángon" tartsa a NATO-ban való részvételét. A végső szakítást csak 1969-re tervezték, amikorra a francia atomütőerő hadrafoghatósága megfelelő mértékűre emelkedett.4 A McNamara által javasolt flexible response (rugalmas válaszadás) doktrína azonban felgyorsította a francia elhatározást: a francia elrettentési doktrína ugyanis máig a NATO 1967-ig érvényben lévő nukleáris doktrínájának (massive retaliation - tömeges megtorlás) logikájára épül. A franciák szerint a nukleáris elrettentésnek akkor van értelme, és akkor jelent egy viszonylag kisebb ország számára is megnyugtató védelmet (jelentősen) nagyobb létszámú hagyományos erőkkel rendelkező ellenséggel szemben, ha az alkalmazási küszöb nagyon alacsony marad, a „legkisebb támadásra" is atomválaszcsapást helyezve kilátásba. Franciaország tehát már akkor is bevetette volna nukleáris fegyvereit, ha csupán dandár (kb. hét-nyolcezer fő) vagy hadosztály (8500-12500 fő) szinten éri támadás csapatait a szovjetek részéről. (A kérdést bonyolítja a hol? kérdése, azaz hogy a Németország területén tartózkodó francia csapatok esetére vonatkozik-e ez a doktrína; az erre 2009. nyár 67
