Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2009 (8. évfolyam)
2009 / 2. szám - OROSZORSZÁG - Sz. Bíró Zoltán: Oroszország visszatérése: kockázatok és lehetőségek
Oroszország visszatérése: kockázatok és lehetőségek évig úgy tűnt, hogy Moszkva és a Nyugat kapcsolatai ezen az úton haladnak. Aztán kiderült, hogy mégsem. Abban hogy vége lett e „kegyelmi állapotnak", külső és belső folyamatok, illetve körülmények egyaránt szerepet játszottak. Ami a külső tényezőket illeti, itt mindenekelőtt arra kell emlékeztetnünk, hogy már Borisz Jelcint is aggodalommal töltötte el 1995-ben a NATO BT-felhatalmazás nélkül végrehajtott beavatkozása a boszniai háborúba, majd négy évvel később a koszovói konfliktusba. Vagyis nem volt ismeretlen a kölcsönös csalódottság érzete. És az sem, hogy e csalódások után is újra lehet kezdeni a kapcsolatépítést. Lényegében ez történik - az 1999-es mélypont után - 2001 őszén is. De ez a folyamat ismét csak megtorpan. Az újrakezdett bizalomépítés első „kikezdője" Washington 2003 márciusában megindított iraki intervenciója volt. Moszkva kezdettől fogva ellenezte a katonai beavatkozást. Nem tartotta ugyanis bizonyítottnak Washingtonnak az Irakkal szemben felhozott vádjait, sem a tömegpusztító fegyverek előállítását, sem a rezsim Al- Káidával fenntartott állítólagos kapcsolatait illetően. És Moszkva azt sem tudta elfogadni, hogy az iraki emberi jogi helyzet aktuális állapota adjon felhatalmazást a katonai beavatkozásra, miközben a külvilág évekkel korábban tétlenül szemlélte Szaddám Húszéin re- zsimjének kurdokkal és iraki síitákkal szemben elkövetett rémtetteit. Moszkva azonban nem érte be ezzel, vagyis annak hangoztatásával, hogy azért ellenzi a beavatkozást, mert az amerikai vádpontok nem állnak meg. A Kreml szükségesnek tartotta annak egyértelművé tételét is, hogy a térségben történő katonai beavatkozást felelőtlen és kockázatos vállalkozásnak tekinti. A beavatkozás ugyanis szerinte nagy valószínűséggel felborítja a régió kényes egyensúlyát és relatív stabilitását. Ráadásul, mindez számos előre nem látható folyamatot indíthat el: egyes társadalmi és etnikai csoportokat aktívabbá, míg másokat radikálisabbá tehet. Moszkva ezen túl még egy dologra figyelmeztetett, mégpedig arra, hogy Washington és szövetségesei egy olyan pillanatban indítják meg iraki katonai akciójukat, amikor az afganisztáni háború még távolról sem lezárt. Ennek pedig beláthatatlan következményei lehetnek, ráadásul, mindkét hadszíntéren. Mint utóbb kiderült, Oroszország fenntartásai jórészt megalapozottnak bizonyultak. Moszkva olvasatában az iraki invázió az Egyesült Államok - ugyancsak BT-felha- talmazás nélkül megindított - hódító háborúja volt. Olyan beavatkozás, amely a Föld legjelentősebb energiatartalékai, illetve a térség egésze feletti katonai és politikai ellenőrzés megszerzésére irányult. Az orosz diplomácia mindazonáltal az invázió előkészítésének, majd végrehajtásának időszakában egyaránt tartózkodott attól, hogy Washington politikáját a határozottságon túlmenő erővel ítélje el. Célszerűbbnek tartotta, ha az erősebb kritikai hangot átengedi Franciaországnak és Németországnak. Noha az Egyesült Államok és Oroszország közti új keletű bizalmatlanság kezdetei kétségtelenül az Irak-vita és az iraki háború időszakára nyúlnak vissza, mégsem ez a körülmény a meghatározó e folyamatban. A bizalmatlanság drámai eróziója ugyanis nem ehhez, hanem a szovjet belső periféria Nyugatról támogatott „színes forradalmaihoz" - a 2003-as 2009. nyár 53
