Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2009 (8. évfolyam)
2009 / 2. szám - OROSZORSZÁG - Deák András György: Főnix a kalitkában? Az orosz külpolitika elmúlt tíz éve
Deák András György Afganisztán, mind az energia miatt feltehetően nemcsak megmarad, de még fokozódhat is, az „oda vezető" Grúzia belső megingásai ellenére is amerikai szövetséges maradhat, míg a problémás Ukrajna teljes elfelejtése a geopolitikára fogékony amerikai külpolitikai hagyomány leradírozása révén lenne csak kieszközölhető. Amikor az Obama által felajánlott, egyébként valóban figyelemreméltó orosz napirendet megvizsgáljuk, nem árt annak inverzét, megmaradt potenciális tüskéit is figyelembe venni. Nyilvánvaló, hogy a stratégiai kérdésekhez való agilis amerikai visszatérés, legfőképp annak hosszabb távra és a teljes nonproliferációs rendszer újragondolására vonatkozó felvetés rendkívül imponál Moszkvának. Az orosz nukleáris és katonai potenciál még mindig hatalmas, és egyes kérdésekben - mint például a hadászati támadó eszközök további csökkentésében - csak a siker mértéke kérdéses. Ha belemegyünk azonban a részletekbe, már árnyaltabb képet kapunk: óvnék a szovjet-amerikai analógiáktól. A nukleáris fenyegetés Amerika számára hosszú idő óta az első helyen álló kockázat, míg az orosz biztonságpolitikai doktrínáról ez már nem feltétlenül mondható el. Washington azért kíván ezzel a kérdéssel foglalkozni, mert aggódik a proliferációs folyamat mértéke miatt, míg Moszkva saját külpolitikai pozícióját is erősíteni akarja. Ergo Oroszország feltehetően nem lesz teljesen önzetlen, legalább a 2001-es Putyinra lenne szükség, hogy könnyen és gyorsan nagyobb mértékben elköteleződjön Amerika irányában. Nem világos teljes mértékben az orosz hozzájárulás mértéke sem. A proliferáció folyamata olyannyira előrehaladt, hogy ma már a „nagyok" önmegtartóztatása távolról sem elég. Ezek az eszközök gyakran kisebb állami szereplők. Irán, Pakisztán, Eszak- Korea között cserélnek gazdát. A szellem kiszivárgott a palackból, s aktív nyomásgyakorlásra lesz szükség a megállításához. Ez az Egyesült Államok számára sem lesz áldozatok nélküli politika, s kérdéses, hogy Moszkva milyen messzire hajlandó elmenni. Az orosz külpolitikában a kilencvenes évek közepe óta - néha búvópatakként, néha plasztikusan - ott volt saját, még meglévő technológiájának részleges felajánlása a harmadik világ számára. Ez egy fontos, noha egyre kevésbé hatékony eszköze a szövetségteremtésnek. Az erről való lemondás, sőt Amerikával való koalícióban az ennek ellenkezője mellett való elköteleződés nehéz döntés Moszkva számára. Egy olyan pillanatban, amikor az Amerika-ellenes Putyin imázsát amúgy is elhomályosítja a Bush- komplementer Obama, további engedményeket kellene tennie ebben a vonatkozásban. Valójában nagyon súlyos nukleárisfenyegetettség-érzet kell ahhoz, hogy Moszkva gördülékenyen együttműködjön Washingtonnal.14 Ehhez képest nem világos még pontosan, hogy orosz oldalon mi a stratégiai ho- zadék. Putyin többször hangsúlyozta, hogy az Amerikával való konszolidált viszony sok dolgot megold a világban. Ezen kijelentés őszinteségében nincs okunk kételkedni, aligha kérdéses azonban, hogy Moszkva ennél sokkal haszonelvűbb magatartást tanúsít majd. Márpedig amerikai részről eddig csak a bushi külpolitika vadhajtásainak, az ukrán és grúz NATO-bővítés amúgy is kevésbé hiteles erőltetésének leállításáról és 36 Külügyi Szemle
