Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2009 (8. évfolyam)
2009 / 2. szám - OROSZORSZÁG - Deák András György: Főnix a kalitkában? Az orosz külpolitika elmúlt tíz éve
Főnix a kalitkában? Az orosz külpolitika elmúlt tíz éve a cseh-lengyel „pajzs" kiépítésének lebegtetéséről született döntés. Ez nyilvánvalóan távolról sem elég, viszont minden más egyelőre csak ígéret. Ami a posztszovjet térséget illeti, nagy kérdés, hogy Moszkva mennyiben volt képes feladni a posztszovjet Pax Russica ideálját. Bár Putyin Jelcinnél sokkal kevesebbet beszélt valamiféle orosz befolyási övezetről a térségben, kevesebbet imitálta annak létrehozását, valójában sokkal fokozottabb pozícióépítést folytatott, mint elődje. Ehhez képest a hegemonista álláspontok rémképe következett be Putyin alatt. Az érintett országok elitjének egy része nemcsak nyíltan felvállalta az euroatlanti integrációt, de ezzel a programmal esetenként hatalomra is jutott, a térségben egyértelműen megjelentek a szomszédos „nagyok és közepesek", Kína, az Egyesült Államok vagy akár Lengyel- ország és Románia. Mindeközben Moszkva is egyre kevésbé önzetlen a régióban, nyílt nyomásgyakorlással, adott esetben egész kapcsolatrendszerek végleges „felégetésével" - mint történt ez Grúzia vonatkozásában Dél-Oszétia és Abházia elismerésével - próbálja helyzetét stabilizálni. Ennyiben Moszkva nehéz döntés előtt áll. Nyilvánvalóan képtelen a térség legtöbb országának hosszú távú magához kötésére, a régióban nem bírja kiiktatni a más nagyhatalmakkal való rivalizálást. Ettől eltekintve azonban szinte minden más eszköze adott a pozícióteremtésre vagy adott esetben a rombolásra. A Pax Russica kivételével, amelyet az orosz döntéshozatal egyes csoportjai láthatóan nem is kívánnak megteremteni, az eszközök és lehetőségek szinte teljes tárháza adott. A színes forradalmak hozadéka csekély ugyan, de örökségük ennyiben maradandó. Ezt nehéz azonban nyíltan beismerni, és legfőképp az orosz fél számára teljesen új tapasztalat ezeken a területeken valamiféle „békéden egymás mellett élés" szabályrendszerének a megteremtése. Éppen ezért ha az Egyesült Államok önmérsékletet tanúsít, esetenként segít Moszkvának a régióban, hosszabb távon konszolidálhatja mind az orosz relációt, mind a saját pozícióit. Az orosz-amerikai kapcsolat immár mintegy két évtizede a nagy stratégiai célok hiányától szenved. A két nagyhatalom között nagyon kevés olyan identifikálható és mindkét oldal által képviselhető érdekközösség mutatható ki, amelyek valamilyen tartós mederben tarthatnák a felek viszonyát. Eltekintve azonban az elmúlt pár év meglehetősen konfrontativ légkörétől, az orosz-amerikai viszony potenciális együttműködési terepei gyorsan tágultak. Ma már a kapcsolatrendszer tartalmánál lassanként fontosabb az, ami kimaradt belőle. Ilyen a közép-ázsiai iszlamista fenyegetés, Kína fel- emelkedésének a kezelése, az energetikában betöltött komplementer szerep vagy akár a nonproliferáció kérdésköre. Ezek a súlyosbodó problémák sokkal akutabbak, mint voltak tíz évvel ezelőtt. A többi kérdés jelentősége leértékelődőben van, míg a meglévők interpretációi - Obamától függetlenül is - mindkét oldalon jó ideje változóban vannak. Összességében nem zárható ki, ha nem is rövid távon, de egy évtizedes horizonton, valamilyen jelentősebb paradigmaváltás a relációban. Az ilyen jellegű stratégiai kapcsolat kétségtelenül csökkentené a viszony elmúlt húsz évben tapasztalt kilengéseit. 2009. nyár 37
