Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2009 (8. évfolyam)
2009 / 2. szám - OROSZORSZÁG - Deák András György: Főnix a kalitkában? Az orosz külpolitika elmúlt tíz éve
Főnix a kalitkában? Az orosz külpolitika elmúlt tíz éve haszonélvezői csak korlátozott hatással bírtak. Ezt követően a gazdasági és politikai képviseletek közti átfedés helyreállt, mára a putyini energiapolitika szereplői szinte kivétel nélkül erős állami háttérrel bírnak. A közvetlenül az erőszakszervezeteket felügyelő csoportokat leszámítva nem is igazán található olyan mérvadó államigazgatási klán, amelynek ne lennének energiaipari érdekeltségei. Dmitrij Medvegyev, a putyini gárdából a legkorábban az energiaiparba delegált politikus felemelkedése ennyiben szimbolikus. Ez azt is feltételezi, hogy a hagyományos termelői-gazdasági érdekek egyre inkább érvényesülnek az orosz külpolitikában, az „energia-külpolitika" egyre inkább a klasszikus termelő-fogyasztó párbeszéd vonásait veszi fel. Ez egy jól behatárolható minőségi tényező, és nagyban csökkenti az ideológiai megfontolások súlyát a külkapcsolatok egészében - még ha nem feltétlenül okozza is azok javulását. Oroszország az elmúlt negyven évben nem viselkedett hagyományos termelőként. A világtermelésben betöltött jelentős szerepe ellenére sem kísérelte meg érdemben befolyásolni a világpiaci árakat, gyakran ideológiai megfontolásokból nem helyezte szerepét biztonságpolitikai vagy külpolitikai kontextusba. Tulajdonképpen egyszerű, semleges gazdasági kérdésként tekintett energiaipari jelentőségére, üzleti szereplői legfeljebb downstream terjeszkedést folytattak külföldön. Ez a magatartás sem az importőr, sem a nagyobb exportőr országokra nem jellemző. Az Egyesült Államok, Kína, Japán vagy Szaúd-Arábia külpolitikájában meghatározó és közvetlenül érvényesülő szerepet játszik az energia. Ebben a vonatkozásban napjaink Oroszországa kapcsán nem az a kérdés, hogy politikai alkuk tárgyává válik-e az orosz energetika, hanem inkább az, hogy ez milyen kontextusban fog bekövetkezni. A második putyini ciklus ebben a vonatkozásban is vízválasztó. 2004-ig Moszkva mintegy lebegtette energetikai erőforrásainak valamilyen fokú integrálását a nyugati rendszerekbe. Szimbolikus pillanata volt ennek az attitűdnek a harmadik legnagyobb orosz olajvállalat, a TNK felének a BP-nek való eladása 2003-ban. Azonban amennyiben ez a politikai-üzleti ambíció hiányzik, értelemszerűen felmerül az orosz energetika más kontextusban, más koalíciókban való pozicionálása. A termelő-fogyasztó párbeszéd hagyományosan az egyik legösszetettebb kapcsolat a nemzetközi rendszerben. Nagyon ritka, hogy a két fél - főleg ha jelentős globális részesedésekkel bír - a szűkén értelmezett energetikán belül kiegyezésre jusson. Ebben a vonatkozásban az európai és amerikai ajánlat Moszkva irányában, miszerint fejlett technológiákért cserébe folytatnának valamilyen összehangolt fejlesztéspolitikát, aligha kielégítő orosz szemszögből. Ez egyrészt azt feltételezi, hogy Moszkva fenn kívánja tartani exportnövekedési ütemét - ez már önmagában is komoly együttműködési szándékról tenne tanúbizonyságot - másrészt, hogy nem képes önállóan megújítani saját termelési bázisát. Valójában a helyzet az, hogy az orosz növekedési ambíciókhoz - legalábbis a mai keretfeltételek között - erős kétségek férnek, míg az olaj- és a gáztermelés esetében is a technológiai, pénzügyi ráutaltság bár létezik, de nem éri el azt a szintet, ami mellett stratégiai szintű engedményeket le2009. nyár 29
