Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2009 (8. évfolyam)
2009 / 2. szám - OROSZORSZÁG - Deák András György: Főnix a kalitkában? Az orosz külpolitika elmúlt tíz éve
Deák András György hetne kiharcolni. A nemzetközi tapasztalat azt bizonyítja - például szélsőséges esetben a harminc éve nyugati technológiai-tőkebojkott alatt álló Irán vonatkozásában hogy kellő elszántság esetén a termelési szintek önerőből is stabilizálhatok. Ha pusztán az energiapiaci szempontokból tekintünk az orosz magatartásra, sokkal indokoltabb a termelői együttműködések, adott esetben az OPEC-hez való viszony szempontjából vizsgálni a kérdést. Az OPEC-kel a gorbacsovi korszak ad hoc együttműködését leszámítva csak mintegy tíz éve kezdődött el egyfajta komolyabb egyeztetés. A kartellel való kooperáció potenciális gazdasági alapjai viszonylag világosak, míg politikai-kulturális mozgatórugói még mindig némileg amorfak. Mindazonáltal az olcsó olajárak és a nemzetközi elszigeteltség, a Nyugattal való konfliktusos légkör egyértelműen kedvez bizonyos fokú, legalább formális harmonizációnak. Ezt a folyamatot az utóbbi években érdemben fékezte a dinamikus termelésbővülés és az ezzel párhuzamos árkonjunktúra. Racionális érvek szóltak amellett, hogy az OPEC-kel való tárgyalásokat a maximális termelési szintek mellett érdemes megkezdeni. Az összesített orosz olaj- és olajtermékexport 1999 és 2007 között megduplázódott, nem hagyva kétséget a felől, hogy ezt a dinamikát nem érdemes külsőleg korlátozni, azonban már a putyini első ciklus alatt is komoly szakmai és politikai viták zajlottak ezen növekedés ésszerű határairól. Bár hivatalos fórumokon ilyen szándék nem dokumentálható, de nyomós érvek szóltak a 10 millió barrel/nap szint körüli stabilizációról és az azon túl történő növekedés veszélyeiről.4 Ennyiben nemcsak a képességek, de az ambíciók szintjén is feltételezhető, hogy a központi gazdaságpolitikusok egy jelentős hányada nem termelési, hanem világpiaci részesedési célokat követne, feltételezhetően a globális felhozatal nyolcadához vagy a szaúdival egyenlő szinthez kötve az ágazat termelését. Nyilvánvalóan a mostani bizonytalan keresleti és árviszonyok ezt a tábort fogják erősíteni, és növelik az orosz nyersanyag-politika újragondolásának valószínűségét. A viszonylag magas önköltségű és befektetésigényes orosz termelési struktúra mellett nehezen kezelhető nemzetgazdasági kockázatokat jelent a termelési szintek felső „nyitva hagyása". A kérdés nyilvánvalóan megint csak az, hogy milyen belső támogatottság szerezhető ilyen célkitűzésekhez. Az orosz olajipar jelenleg nem rendelkezik az OPEC-kel való együttműködéshez szükséges intézményi háttérrel. Az orosz olajipar oligopolisztikus struktúrája kissé megnehezíti ezt a feladatot.5 Az a fonák helyzet állt elő, hogy ebben a kérdésben a putyini gárda kapzsibb, növekedést pártoló csoportjai váltak a nyugati elvárások képviselőivé, miközben az óvatosabb állami politika, vagy adott esetben a magáncégek - mint például a Lukoil - a termelésszűkítő, árbefolyásoló magatartás szószólóivá. Mindazonáltal ha az orosz fél saját keresletbiztonsági megfontolásaiból vezetve egy volumenvezérelt energiaipari magatartásra áll át, a nyugati-orosz kapcsolatrendszerben az európaiaknak és az amerikaiaknak feltétlenül többet kell majd az „asztalra tenniük". Ez egyfelől lehet fokozott nyomás az orosz belső perifériára, legfőképpen Közép-Ázsia „leválasztása", új exportútvonalak kiépítése és termelésbővítés 30 Külügyi Szemle
