Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2008 (7. évfolyam)
2008 / 1. szám - ELMÉLET - Peterecz Zoltán: Az unilateralizmus az amerikai külpolitikában
Peterecz Zoltán A történelem során a nagyhatalmak mindig is legszentebb érdekeik szerint cselekedtek. Elsősorban a katonai hatalom volt az, ami lehetővé tette számukra, hogy rákény- szerítsék akaratukat, vallásukat, szokásaikat és kultúrájuk más apró részleteit a leigá- zott népekre. Elég csak a Perzsa vagy a Római Birodalomra gondolni, mint a nagyhatalmak megtestesítőire az ókorban. Európában a 17. században megalkották a vesztfáliai rendszert, melynek nyomában megszületett a szuverén nemzetállamok létrejöttének lehetősége, amelyek nemzetközi jogokkal bírtak, és idővel létrejött a hatalmi egyensúly korszaka.4 Mivel az európai hatalmak többé-kevésbé azonos erőt képviseltek, érdekeiket tisztán meghatározták, és kolóniák formájában növelték gazdagságukat. Napóleon hódításai arra kényszerítették a többi hatalmat, hogy összefogjanak, ennek eredménye az „európai koncert" lett a Szent Szövetséggel a középpontban, egy korai multilaterális rendszer. Ez az időszak volt a hatalmi egyensúly korszakának aranykora, amely majd egy évszázadig olajozottan működött. Onnantól, ha egy új hatalmi aspiráns jelent meg a színen, az addig próbált lavírozni, amíg elég erősnek nem érezte magát ahhoz, hogy saját elképzeléseit gátlástalanul kövesse. A legjobb példa erre Németország a 20. században. Ez az eset jól példázta a Népszövetség gyengeségét is, az első nemzetek felett álló tömörülést, amely arra volt hivatott, hogy a különböző országok ellenérdekeit elsimítsa, és megakadályozzon egy esetleges háborút. A második világháború szörnyű pusztítása után az Egyesült Nemzetek Szövetségének 1945-ös megszületésével látszólag elérkezett az igazi multilateralizmus időszaka. Utólag könnyű megállapítani, hogy évtizedeken át valójában a kétpólusú világ két táborához tartozók képviseleti szerve volt sok jelentéktelen mellékszerepelővei. A Szovjetunió 1991-es felbomlásával az Egyesült Államok elérte, amit Krauthammer „unipoláris pillanatnak" nevezett, ami alatt azt értette, hogy az Egyesült Államok rivális nélkül maradt a világban, és szabadon tehette, amit csak akart.5 Az elmúlt négy évszázadban tehát az unilateralizmus inkább kivétel volt, azon egyszerű oknál fogva, hogy egyetlen hatalom sem volt elég mindenható ahhoz, hogy elképzeléseit így hajtsa végre. Nagy Britannia, a 19. század első számú hatalma állt ehhez legközelebb, de erejét elsősorban az európai béke fenntartására használta fel, mert túlságosan is tisztában volt saját lehetőségeinek határaival és az esetleges háborúk következményeivel.6 Ha viszont az unilateralizmus nem volt alkalmazható opció a nagyhatalmak számára, hogy lehet, hogy állítólag ma az Egyesült Államok mégis ezt alkalmazza? Valóban unilaterlaista? Még fontosabb: új jelenség ez az amerikai külpolitikában? Az Egyesült Államokat ma sokan egy érzéketlen szuperhatalomnak tartják, amelyik különleges státusát durván kihasználja, hogy megvalósítsa azt az állapotot, amit mások új imperializmusnak bélyegeznek. George W. Bush terror ellen indított háborúját sok helyen úgy értelmezik, mint az Egyesült Államok azon törekvését, hogy más népeket meghódítson geopolitikai és kereskedelmi előnyökért. Megfigyelők rámutatnak, hogy a hidegháborús ellenség hirtelen hanyatlásának következtében fellépő hatalmi 96 Külügyi Szemle
