Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2008 (7. évfolyam)
2008 / 4. szám - AFRIKA - T. Horváth Attila: Purgatórium és népakarat: a ruandai megbékélési törekvések mérlege
Purgatórium és népakarat: a ruandai megbékélési törekvések mérlege A két csoport viszonyát jobban megterhelte az, hogy a gyarmati törvénykezés merev etnikai címkévé változtatta a korábban bizonyos mértékig átjárható hutu-tuszi kategóriát. A rendszer mindenben a tuszikat favorizálta, az oktatás, az adminisztráció területén számarányukat jócskán meghaladó mértékben érvényesültek, amely kiváltotta a kisszámú hu tu értelmiségi gyűlöletét. A második világháború utáni függetlenségi törekvések Ruandát sem kerülték el. Az ötvenes évek végére a belga hatóságok inkább a többségi és egyre nagyobb befolyásért harcoló hutukat kezdték el támogatni, mert látszott, hogy ők lesznek a független Ruanda új urai. Az ország 1962-ben kiáltotta ki függetlenségét, de már korábban, 1961-ben megtartották az első választásokat, amely a hutu emancipációt központi kérdésként megfogalmazó Parmehutu (Parti du mouvement de l'emancipation hutu) nyert meg. A visszájára fordult hatalmi helyzetben a tuszikat üldözni kezdték, így sokan menekültek a szomszédos országokba. Grégoire Kayibanda (1961-1973), majd az őt vértelen puccsal felváltó Juvénal Habyarimana (1973-1994) elnökök országlása alatt a hutuk kezében összpontosult minden politikai hatalom. Tuszik csak az etnikai számarányokat figyelembe véve kerülhettek az iskolákba és az állami posztokra. Habár Habyarimana politikájának központi kérdése volt az emigráns tuszik visszatérésének megakadályozása, valamint az etnikai kvóták általi kormányzás, de a Kayibanda-időszakhoz képest kisebb volt a feszültség a hutu-tuszi viszonyban. A kétpólusú világrendszer összeomlásával Afrika stratégiai értéke lényegesen lecsökkent. A kilencvenes évek elejétől a donor országok további támogatásaikat a demokratikus intézményrendszerek kiépítésétől tették függővé. Az új politikai klímában a legtöbb afrikai rezsimnek változtatnia kellett korábbi politikáján. Habyarimana elnöknek - amellett hogy országában kénytelen volt engedélyezni a pártok működését - egy sajátos problémával is szembe kellett néznie: a szomszédos Ugandában hatalomra jutó Yoweri Musevenit harcában emigráns ruandai tuszik is támogatták, akik így politikai és katonai hatalomhoz jutottak. Politikai szervezetük az RPF (Rwandan Patriotic Front) volt.2 Ok nem tettek le a Ruandába való visszatérésről, és 1990 végén egy katonai akció eredményeképpen átlépték a határt. Habyarimana - külső segítséggel - vissza tudta szorítani őket. A nemzetközi közvetítők a szemben álló felek közötti megegyezést szorgalmazták, amelynek eredménye az 1993 augusztusában megkötött arushai egyezmény lett. Ennek értelmében Habyarimana hatalma lényegesen lecsökkent volna: RPF-tagokat is be kellett vonnia az átmeneti kormányba és a hadseregbe, valamint 22 hónapon belül választásokat kellett kiírnia. Arushában született döntés arról is, hogy a szerződésben foglaltak betartásának ellenőrzésére az ENSZ katonai missziót küld. Az egyezmény létrejöttét teljes kudarcként átélő ruandai szélsőséges - hutu - erők szervezkedni kezdtek, listákat állítottak fel az ellenségnek tekintett személyekről. 2008. tél 141
