Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2008 (7. évfolyam)
2008 / 4. szám - AFRIKA - T. Horváth Attila: Purgatórium és népakarat: a ruandai megbékélési törekvések mérlege
T. Horváth Attila Amikor 1994. április 6-án Habyarimana elnök gépét Kigali közelében - máig tisztázatlan körülmények között - lelőtték, elszabadult a pokol. A merényletet követő száz napban legyilkolt, jórészt tuszi áldozatok számát nyolcszázezer és egymillió közé teszik. Az ENSZ-alakulatokat - tíz belga kéksisakos meggyilkolása miatt - már a merénylet utáni napokban kivonták. Az ugandai segítséggel előrenyomuló RPF augusztusra az ország egész területét ellenőrzése alá vonta. Az ezt követően alakult nemzeti egységkormány többpárti volt ugyan, de az RPF kezében összpontosult a tényleges hatalom. A válság után Az ENSZ-erők csak az RPF győzelme után vonultak be újra Ruandába, és az 1996 márciusában történt kivonásukig a helyszínen maradtak. Az új kormánynak olyan mély társadalmi-politikai-gazdasági válsággal kellett szembenéznie, amelyhez fogható kevés volt a történelemben. A lakosság tíz-tizenöt százalékát megölték, körülbelül kétmillió ember menekült el lakhelyéről, de még az ország területén maradt és másik kétmillió el is hagyta Ruandát. Pénzeszközök, szakemberek gyakorlatilag nem maradtak, emellett az infrastruktúra is teljesen elpusztult.3 Új rétegként jelentkeztek a gyakran több évtizedes emigrációból visszatért tuszik, akiknek létszáma 1994 végére elérte a 750 ezer főt.4 Ruanda gazdasága már Habyarimana idején nagymértékben függött a segélyek és kölcsönök folyósításától. A válság után a donor országokat kétféle attitűd vezérelte: egyrészt némi szimpátiát tápláltak az új kormány iránt, amely ötvöződött a népirtás alatti tehetetlenség okozta lelkiismeret-furdalással, másrészt látták, hogy a hatalom által gerjesztett megosztó politika mekkora tragédiához vezetett, ezért a nemzeti megbékélés politikájához kötöttek minden támogatást.’’ Az átmeneti kormánynak a legnagyobb külpolitikai problémát a zairei menekült- táborokban lévő hutu menekültek jelentették, akik közül sokan az előző rendszer funkcionáriusai voltak, és katonaként vagy a népirtó Interahamwe milícia tagjaiként fegyverrel is rendelkeztek. Az ENSZ által folyósított gyorssegélyek nagy része a menekülttáborokba került. Az egyébként is instabil zairei belpolitikai helyzetet tovább súlyosbították ezek a hutu menekültek. A táborokban lévő szélsőséges erők, akik gyakran terrorizálták a többieket, és támadást terveztek Ruanda ellen, jó ürügyet szolgáltattak az RPF-nek arra, hogy Zaire területén katonai akciókat hajtson végre. 1996 októberében az RPF támadást indított a táborok ellen, és több ezer embert, köztük sok ártatlant ölt meg. Ennek következtében sok hutu visszatért Ruandába, mások továbbmenekültek, és a kongói konfliktus fegyveres harcaiban nagy szerepet vállaltak.6 142 Külügyi Szemle
