Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2008 (7. évfolyam)
2008 / 4. szám - AFRIKA - Biernaczky Szilárd: A hagyományok és Afrika - ma
A hagyományok és Afrika - ma nevezett rituális gyerekgyilkosságok néven vált ismertté. A lemészárolt gyerekek késsel levágott végtagjaiból, kimetszett belső és levágott nemi szerveiből a varázslódoktorok kvázi gyógyszereket készítenek, és a holtak lelkét az isteneknek ajánlják fel. Amikor egy turistahajó matróza a Temzén kihalászott egy csomagot, benne egy fejetlen, végtag nélküli gyerektest törzsét, a nemzetközi sajtó felkapta a témát. Kétségtelen tény, a mai európai ember nagyon nehezen tud túllépni e tények felett, miközben persze az etnológiai gyűjtések tanúsága szerint még a 19. századból is van példa a természetvallásokkal összefüggő emberáldozatra, nem is beszélve az emberhúsevésről (lásd W. Seabrook: Utak a dzsungelben című nevezetes útikönyvét, amely magyarul 1936-ban jelent meg, vagy napjainkból a közép-afrikai Bokassáról terjesztett híreket). Az emberi művelődéstörténet szerteágazó és nem minden esetben vértelen humanizmussal áthatott eseteit is számba kell vennünk adott esetben. Értenünk és kezelnünk kell ezeket. S amikor ma, már nem a korai gyarmatosítás módszereivel, hanem mai gondolkodásunk és gyakorlatunk jegyében szeretnénk a civilizatórikus, illetve modernizációs folyamatok megindítását elősegíteni az afrikai országokban, akkor ezekben a bonyolult és kényes helyzetekben is meg kell találnunk a megoldás kulcsát - természetesen a helybéli felvilágosult rétegek közreműködésével. Ennek az esszének a szerzője a legutóbbi időkben főleg az afrikai népek egyik legsajátosabb szájhagyományozott formájával, a dicsérő énekkel foglalkozik. E műfaj, mondhatnánk, a világ minden olyan népénél tetten érhető, amelyik hierarchizált társadalmat hozott létre. Az ókori görögök, egyiptomiak, hinduk, a kora középkori kelták, óskandinávok, germánok világában egyaránt felfedezhető, amint a preiszlám és iszlám arab, valamint a korai és későbbi keresztény, a korai és késői feudális kori európai irodalomban is gazdagon virágzik. Tipikus formája a személydicsérő, amely bár időnként érintkezik az ima, illetve fohász típusú szövegekkel (az énekes nem magasztal, hanem a maga számára könyörög valamiért), elsősorban dicsőít, az adott (jeles) személy tetteit méltatja. E műfaj az egyetemes művelődéstörténet tanúsága szerint is gyakorta része a politikai tevékenységnek. így például mind a preiszlám vagy iszlám korszak hatalmasaihoz intézett versformájú qaszida (Afrikában is), mind az európai humanizmus idején szélesen elterjedt, részben prózai, részben verses panegyricus, legyen az költői értékekben gazdag vagy sematikus megfogalmazású, a politikai propaganda eszközének (is) bizonyul. Még nagy költőnk, Janus Pannonius kevésbé közismert, terjedelmes panegiricusai között is találhatunk olyat, amely a politikai propaganda szolgálatában született. Természetesen más énektípusok is kerülhetnek ilyen szerepkörbe. Széles körben ismert a Kaiser házaspár elemzése a ruandai hutuk és tuszik közötti véres háborúkat kísérő párt (Frobedu, Uprona-)propaganda-dalokról, amelyeknek a megfogalmazása azonban benyomásunk szerint közeli rokonságot mutat a praise poem műfajával. 2008. tél 23
