Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2008 (7. évfolyam)
2008 / 1. szám - DIPLOMÁCIATÖRTÉNET - Réti György: Filippo Anfuso "Boldogtalan Magyarországa", avagy: egy olasz diplomata háborús emlékei hazánkról
Filippo Anfuso „boldogtalan Magyarországa Mindez túl sok egy se nem szláv, se nem német ország számára. Horthy, Kállay és Bethlen finn-ugor politikát akartak csinálni Európában. Amint már leírtam, Kállaynak megvoltak ehhez az adottságai is! Ideáljuk az volt, hogy miután visszakerültek a Magyarországtól 1919-ben elrabolt területek, megköszönik Mussolininak és Hitlernek ezt az ajándékot, majd határaikat totálisan elzárják minden metafizika, nyomor és háború elől. így várták volna meg a világ végét: „mais ne bougeons pás d'onous sommes!"36 Magyarország megpróbálta alkalmazni La Fontaine programját, és miután látta, hogy az első sor megvalósíthatatlan, rátért a másodikra: „platót souffrir cjue mourir!37" Bárdossy elküldte a magyarokat harcolni Oroszországba, akárcsak Mussolini tette: „c’ést la devise des hommes",38 de nem az Istené, hogy elkerüljék a halált! Rómából elutazva azt hittem, hogy kivonhatom magamat annak az országnak a megszégyenítő légköréből, amely történetesen a hazám, és ahol vezetőinek nagy része a háborút annak reményében folytatta, hogy el fogja veszíteni, lakossága pedig nem tudta, hogy mi lenne jobb: megnyerni vagy elveszíteni (és ezért megszokta, hogy állandóan szenved). Budapesten viszont a jövő tragédiája nagyon is érezhető volt. A mongol, a kormányzó és egy kiváló német kolléga körében (ez utóbbit Von Jagownak hívták, és egy alkalommal ezeket mondta: „Ha mi, németek elveszítjük ezt a háborút, majd megnyerjük a következőt!") azt éreztem, hogy pontosan az 1000. évben vagyunk, vagy legalábbis olyan, mintha 1000-ben lennénk, mivel e korszak terrorjáról szóló egész későbbi propaganda kitalálásnak tűnt. Igen, pontosan 1000-ben voltam, és csak egy bolond gondolhatta ezt másként! 1942. november 8-án az angol-amerikaiak partra szálltak Eszak-Afrikában. Azzal a szándékkal mentem a budapesti Külügyminisztériumba, hogy levonjuk az ebből adódó következtetéseket. Két személyre bíztak, mindkettőjüknek porcelánszeme, sima és rejtélyes arca volt. Sokáig éltem Kínában, de ott sem találkoztam soha e két személy kimunkált ázsiai korrektségével: az első miniszterhelyettest Ghyczynek39, a másikat Szentmiklóssynak40 hívták. Miért is jöttek Európába? Természetesen nem azért, hogy bátorítsanak... „Az önök, olaszok számára a Földközi-tengeri helyzet nem valami jól alakul... "41 - kezdte a miniszter-helyettes, és föllélegzett. „Nem - mondom én -, de az angolszászok még nem urai a Mediterráneumnak." „Ah, igen - folytatja Ghiczy -, úgy véli, hogy ez nem fog bekövetkezni? Közeleg az Európa elleni támadás." „A mi flottánk rendben van" - válaszolom. „Ah, igen, az önök flottája csodálatos..." - mondja, és fellélegzik. Ez volt Ghiczy 1942 novemberében. A másik, Szentmiklóssy még rosszabb volt, mert olaszul beszélt, és egy magyar szájában az olasz jellegzetes bélyeget visel: úgy érkezik hozzád, mintha a szél szakította volna ketté. A hangsúlyok hol ide, hol oda esnek, gyakran pedig a levegőben maradnak. Szentmiklóssy: „Mit tesz majd Itália a keletről és nyugatról egyaránt támadó észak-afrikai offenzíva esetén?" Válaszom: A Tengely - és bizonyos mértékig az önök - tervei alapján meggyőződésem, hogy tartjuk majd a frontot..." Szentmiklóssy: „Tavaszig nem kell számítanunk az angol-amerikai partraszállásra a Balkánon. Úgy vélem azonban, hogy 1943-ban a front közeledni fog Budapesthez..." 2008. tavasz 183
