Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2008 (7. évfolyam)
2008 / 1. szám - DIPLOMÁCIATÖRTÉNET - Gecse Géza: Pánszlávizmus az orosz és a szovjet külpolitikában, 1914-1991
Geese Géza tás pedig véget vet az intézményesített szocializmusnak, mivel a választók többsége dönthet úgy is, hogy nem akar semmiféle szocializmust, vagy a „szocializmus" címszó alatt valami egészen mást akar, mint ami létrejött.104 Ebből a megközelítésből az 1968 augusztusában végrehajtott szovjet „internacionalista segítségnyújtás" teljesen logikus volt, hiszen az ekkor született Brezsnyev-doktrí- na alapján Moszkva nem is választhatott volna más utat.105 1968 egyértelműen bizonyította, hogy a Moszkva-központú, szláv magterületű állam külpolitikáját alapvetően nem (pán)szláv szimpátia, hanem más szempontok vezetik. Pofon volt ez főként a cseh értelmiségnek, amelyik addig nem feltételezte a „nagy szláv testvérről", hogy vérrel és vassal fogja elintézni a rokon szláv nemzet kezdeményezését. Tizenkét év múlva, amikor a szovjet hadsereg már több mint fél éve Afganisztánban harcolt, 1980-ban Lengyelországban a gdanski hajógyárból indult hódító útjára egy alternatív szakszervezeti mozgalom, amely ismét a Szovjetunió hatalomgyakorlási mechanizmusát kritizálta. A Szolidaritás célkitűzése az volt, hogy legyenek az államtól és a párttól független szakszervezetek. A Brezsnyev-doktrína értelmében fegyveres erővel kellett volna leverni a mozgalmat, ám erre mégsem került sor. 1981 decemberében Jaruzelski tábornok szükségállapotot hirdetett ki, de a független szakszervezeti mozgalom felszámolása ezzel sem sikerült. A Szolidaritás a nyolcvanas évek meghatározó politikai mozgalma maradt mindvégig. Ugyanebben az időszakban a Szovjetunióban a külpolitika feltételrendszere drasztikusan megváltozott. Míg korábban Moszkva még a világ második legnagyobb szuperhatalma volt, az 1985 és 1991 közötti Gorbacsov-időszakban e szuperhatalmi lét felmorzsolódásának lehetünk a tanúi.106 A Szolidaritás tevékenysége nem kis mértékben járult hozzá ahhoz, hogy a szovjet diktatúra rendszere erodálódjon. Igaz, a lengyelek is szlávok, ám a 19. század elejétől eltekintve a pánszlávizmus nem volt népszerű náluk. Az orosz pánszlávizmus megalkotói a 19. század második felében már egyértelműen a szláv ügy árulóiként ábrázolták őket, ezért nem kellett egymásban „csalódniuk" az 1980-as években sem. Az 1945 utáni fél évszázad történetének egyik tanulsága viszont, hogy a szovjet do- minanciájú Kelet-Európábán a nem szláv Magyarországon kívül a szláv Csehszlovákia és Lengyelország mutatott ellenállást a szintén szláv dominanciájú szovjet hatalmi berendezkedéssel szemben. Mindebből nem következik, hogy a pánszlávizmusnak ne lennének perspektívái térségünkben, hisz legutóbb a jugoszláviai háború során tapasztalhattunk erre utaló jeleket, napjainkban pedig a koszovói helyzet értékelésében - az orosz mellett - szerb és szlovák viszonylatban vehető észre az egykori szóhasználat újjáéledése. Ami pedig az oroszok iránti rokonszenvet illeti, az energiapolitikában - az említett országok mellett - Bulgáriának, Macedóniának, de még Görögországnak is jók a pozíciói, hogy készpénzre váltsa a szimpátiát, különösen ha emellett geopolitikai érvek is szólnak. 158 Külügyi Szemle
