Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2008 (7. évfolyam)
2008 / 1. szám - ELMÉLET - Peterecz Zoltán: Az unilateralizmus az amerikai külpolitikában
Peterecz Zoltán nősz valóságos, és ellen keli neki állni";58 „Ellenségeink... éppen annyira tévednek, mint amennyire gonoszak."59 Az ellenség(ek) „gonoszként" való ábrázolásával sokkal könnyebb hazai támogatást találni a katonai akciókra, még ha azok unilateralisták is. Mivel a „gonosz" szó érzékeny húrokat pendít meg, érthető, hogy a kormányzat rájátszik erre. Összekötik a nemzetbiztonságot egy veszélyes ellenségtől való félelemmel. Ez a szó vált a lator államok, a kudarcot vallott államok és az elnyomás egységes kódszavává.60 Ahol diktatúra uralkodik demokrácia helyett, az mindig veszélyforrás lehet az Egyesült Államoknak. Ez az érvelés sem új keletű az amerikai politikai gondolkodásban. Lyndon Johnson, évekkel azelőtt, hogy elnök lett volna, figyelmeztetett az ilyen országok ellen: „A diktatúrákat meg kell állítani, mielőtt erősebbeké válnak, mint mi."61 Mindössze annyi változott, hogy az ellenséget gyakrabban bélyegzik meg a „gonosz" jelzővel. Szeptember 11. óta ez inkább a szabály, mintsem a kivétel az elnök és közeli munkatársainak beszédeiben. Ahogy már utalás történt rá, mindez jó okkal történik, amelyik vallásos gyökerekkel bír: ha az ellenséget egyszer „gonosznak" kiáltják ki, aligha szükséges részletesen kifejteni, milyen veszélyt hordozhat, és az okokat, miért is kell mindenáron megállítani. Az amerikai unilateralizmus talán leggyengébb pontja szembetűnő szelektivitása. Az Egyesült Államok valóban mindig is hajlandó volt szemet hunyni néhány ideálja felett, ha azok olyan országokban nem valósultak meg, melyek vezetői az amerikai érdekek szerint cselekedtek. A második világháború után, amikor az ideológiai harc, vagy keresztes háború, a tetőfokán volt, a legérzékenyebb amerikai érdekszférában, Latin Amerikában, az Egyesült Államok hajlandó volt elfogadni diktatórikus rezsimeket, mert ezek barátibbak voltak a forradalmi baloldali kormányoknál. George F. Kennan például Dean Acheson külügyminiszternek küldött feljegyzésében úgy jellemezte a kommunizmus lehetséges elterjedésének szituációját, mint olyat, amiben „az egyetlen válasz csakis a durva kormányzati elnyomás lehet".62 Az a tény, hogy e rezsimek „eredete és módszerei a demokratikus folyamat amerikai felfogásának tesztjét nem állnak ki" nem volt legyőzhetetlen ideológiai és jelentős morális akadály egy igazi realista számára.63 Persze nem szabad elfelejteni, hogy már Franklin Roosevelt is hasonlóan gondolkodott. Pont Somozával kapcsolatban fogalmazta meg híres és praktikus álláspontját: „Lehet, hogy gazember. De a mi gazemberünk."64 Reagan elnöksége idején ez az elmélet ismét erőre kapott, de ezúttal újabb geopolitikai megfontolások miatt nemcsak Latin-Amerikában hanem a Közel-Keleten is. Jeane Kirkpatrick különbséget tett „hagyományos autokráciák" és „forradalmi autokráciák" között, amikor Nicaragua és Irán kérdését érintette 65 Azt állította, hogy még akkor is, ha az első csoport „súlyosan visszataszító az amerikai érzékek számára", az Egyesült Államoknak meg kell értenie őket, és segítenie kell rajtuk, „azon tények miatt, hogy a hagyományos autokrata kormányok kevésbé elnyomók, mint a forradalmi autokráciák, mert fogékonyabbak a liberalizációra, és együttműködőbbek az USA érdekeivel".66 Mára ez a felfogás része 106 Külügyi Szemle
