Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2007 (6. évfolyam)
2007 / 4. szám - ÁZSIAI VÁLSÁGÖVEZET - Rada Csaba - Rada Péter: Törökország európai uniós csatlakozásának biztonságpolitikai aspektusai
Törökország európai uniós csatlakozásának biztonsági aspektusai Ha a stabilitást nem a kormányzat, hanem az állam szempontjából keressük, az Atatürk által véghezvitt reformok legfőbb őre a hadsereg biztosítja a szekuláris hagyományok fennmaradását a politikában. Beavatkozásai a politikát nemcsak stabilizálják, hanem merevvé is teszik. Azonban, ha a stabilitást a mindennapi kormányzás és az állam kapcsolatából szemléljük, akkor már kétségessé válik az érvénye. Ennek legfőbb oka szintén a hadsereg, ami a politikai életet teljes egészében felügyelte és adott esetben be is avatkozott, és ennek máig fennáll lehetősége. Ezt látszik alátámasztani az 1950, az első demokratikus választások, óta megtörtént négy katonai puccs,55 amelyben a katonai erő felülírta a politikai szándékot. Azonban azt is fontos szem előtt tartani, hogy csak akkor kerül sor gyakorlati beavatkozásra, ha a kemalizmus államelvű, szekuláris koncepcióját, vagy az állam normális működését veszély fenyegeti. Viszont a katonaság beavatkozásai mára már tárgyalóasztal melletti felszólítás keretében zajlanak le. Az utóbbi négy év reformjai következtében a Nemzetbiztonsági Tanács elveszítette korábbi pozícióját és tanácsadó intézménnyé „szelídült".56 (Viszont ez nem azt jelenti, hogy a katonaság ne lenne továbbra is hatással a politikára, hiszen a katonai vezetők befolyása máig érvényesül és a civil kontroll intézménye korántsem valósult meg.) Azt pedig, hogy a hadsereg nem lépett fel szerepének csökkentése ellen, az EU csatlakozás ígérete teszi lehetővé. Tehát a jelenlegi kormány nem csak legitimitását, hanem stabilitását is egy külső tényezőből nyeri. A fentebb leírtakból egyértelműen kitűnik, hogy az utóbbi néhány év kivételével nem beszélhetünk teljes biztonsággal a kormányok stabilitásáról. Ezt látszik alátámasztani a politikai rendszer felépítése is. A jelenlegi politikai modell a hagyományos és a modern berendezkedés közötti átmenet terméke. így itt is egyfajta kettősséget fedezhetünk fel, miszerint a modem politikai intézmények mellett továbbra is létezik az a fajta politikai elit, mely nem veszi figyelembe ezeket az intézményeket. Mindennek a következménye az alapvetően passzív lakosság, mely kizárja az új politikai elit létrejöttét. Ezt csak tovább erősíti az erős állami tradíció, mely gyakorlatilag elnyomja a társadalmat.57 Az így megmerevedett rendszerben a pártok is anakronisztikus képet mutatnak. A modem pártpolitizálás képét keltik, de nem mások, mint egy-egy vezető köré csoportosuló szervezetek. így a belső mechanizmusaik korántsem demokratikusak.58 Ennek következtében, ha a kormányfői posztot egy tehetségesebb vezető szerzi meg, keresz- tülviheti reformjait, mint tette azt Turgut Ozal az 1980-as években. Ellenkező esetben káosz, kormányváltások, bebörtönzések következhetnek el, mint történt Erbakan 1997- es megbuktatása után (de kaotikus politikai rendszer jellemezte az 1970-es éveket is). A 2002-es és 2007-es választásokon elsöprő többséggel győzelmet arató AKP-vel a háta mögött, Erdogan miniszterelnöknek meg van az elegendő törvényhozásbeli többsége ahhoz, hogy képes legyen keresztülvinni az EU-csatlakozáshoz szükséges reformjait.59 Kérdés azonban, hogy ez átmeneti állapot-e, és szabad-e már egy nyugati típusú, puccsokkal és állandó botrányokkal nem terhelt politikai vezetésről beszélni? Vagy pe2007. tél 13
