Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2007 (6. évfolyam)
2007 / 2-3. szám - IRAK ÉS AMI UTÁNA JÖN - Magyarics Tamás: Iraki homokszem az Egyesült Államok politikai gépezetében
Iraki homokszem az Egyesült Államok politikai gépezetében európai összeomlásával, valamint a Szovjetunió megszűnésével kezdődött. A Washington vezette atlanti közösség, de még az amerikai-kínai stratégiai együttműködés talán legerősebb összetartó ereje a Szovjetunió jelentette vélt és valós egzisztenciális fenyegetésben rejlett. Európában a világpolitikai szempontból legfontosabbnak számító államnak, Németországnak az Egyesült Államokhoz való viszonyulása modellértékű. George H. W. Bush még arról beszélt, hogy a két ország „partnerséget alkot a vezetésben", de az 1990-es évek végén Gerhard Schröder kancellár már a német Sonderwegről beszélt, s innen jutott el egy francia-német-orosz együttműködéshez az iraki válság idején, majd a német-orosz kapcsolatok több szinten való megerősítéséhez. Ugyanakkor felerősödtek, ugyancsak az iraki háború kapcsán, az Európát az Egyesült Államokkal szemben meghatározni kívánó hangok és a több hatalmi centrum felépítésének az igénye (többek közt Jacques Chirac francia elnök részéről). Miközben az 1990-es években a clintoni külpolitika még időnként erősíteni tudta az atlanti közösséget (elsősorban a balkáni válságok idején), az iraki háború az atlanti szövetség erősítése helyett annak gyengítését hozta. Ennek legáltalánosabb, stratégiai oka a fenyegetettség eltérő értelmezése volt: míg 2001. szeptember 11. választóvonal az amerikai nemzetbiztonsági stratégiában, az európaiakéban nem az. Miközben az Egyesült Államokban a nemzetközi terrorizmus mint stratégiai ellenség szinte teljes mértékben átvette a nemzetközi kommunizmus szerepét, addig Európában a terrorizmus okairól és veszélyeiről számos lényeges pontban más vélemények váltak dominánssá. Nyilvánvaló, hogy az Egyesült Államokat és Európát még mindig több érdek és érték fűzi egymáshoz, mint bármelyiket egy harmadik félhez, de már mindkét fél kevésbé hajlamos arra, hogy a mindig is meglévő nézetkülönbségeket egy közös stratégiai cél érdekében a szőnyeg alá söpörje. Az atlanti közösség szemében a közös fenyegetettség minőségileg és mennyiségileg is megváltozott: a hidegháború alatt a Szovjetunió vezette tömb létfontosságú fenyegetést jelentett a Nyugatra, a jelenlegi biztonsági kihívások, köztük a nemzetközi terrorizmus, ellenben nem ilyen jellegűek. Nem szorul külön magyarázatra, hogy egy szövetséget a belső összetartó erők mellett a közösen elfogadott külső fenyegetés tartja elsősorban össze. Ez a közös nevező immár több és nyíltabb vita tárgya, mint korábban volt. Továbbá a nemzetközi terrorizmus paradox módon egyes nyugat-európai államokban, így az Egyesült Királyságban, Franciaországban és Németországban, sokkal inkább belügy is, s nem csupán a szorosan vett kül- és biztonságpolitika tárgya. Ennek okai az amerikai és a nyugat-európai társadalmi modellekben és a muzulmán bevándorlók eltérő magatartásmintáiban keresendők. Az amerikai társadalom, itt nem részletezendő tényezők miatt, hagyományosan sikeresebben illeszti be - asszimilálja - a különböző kultúrából érkező bevándorlókat. A jelen esetben, legalábbis a nyilvánosságra került adatok alapján, egyetlenegy radikális amerikai muzulmán csoportról sem tudunk, és amerikai állampolgárságú személyek nem vettek részt a különböző merényletek tervezésében vagy kivitelezésében sem. Az Egyesült Királyságban azonban például máso2007. nyár-ősz 37
