Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2007 (6. évfolyam)
2007 / 2-3. szám - IRAK ÉS AMI UTÁNA JÖN - Magyarics Tamás: Iraki homokszem az Egyesült Államok politikai gépezetében
Magyarics Tamás pontosan az egyetlen, részben ilyen meggondolásból indított külföldi akció ellen fordult, míg a szigorúan realista alapon hozott döntéseket (együttműködés olyan autokrata rendszerekkel, mint például Pakisztán, Szaúd-Arábia, Egyiptom stb.) elfogadja. Ez utóbbi országgal kapcsolatban sokat mondó Condoleezza Rice amerikai külügyminiszter két útjának összehasonlítása: míg 2005. júniusban több demokráciát és valódi választásokat követelt Hoszni Mubarak elnöktől, addig 2007. januárban tartott megbeszélésükön már a stabilitást hangsúlyozta. Ez azt is jelenti, hogy a sokat emlegetett Bush-doktrína a valóságban nem is létezett: a terrorizmus elleni globális háborúban (global war on terror, GWOT) a demokrácia terjesztése soha nem kapott központi szerepet. Sőt: a Hamász és a Hezbollah térnyerése azt a következtetést támasztja alá, hogy az erőltetett ütemű demokratizálás az Egyesült Államokkal szemben ellenséges iszlamista erőket juttathat hatalomra. Az Egyesült Államok nemzetközi helyzetének jövőjéről folyó vita George W. Bush elnökségének közeledő vége és az iraki amerikai katonai jelenlét szinte biztosra vehető csökkentése miatt egyre élesebbé válik - egyelőre az esélyes politikai pártok és személyek körüli szellemi „holdudvar" tagjai között. A liberális internacionalistának tekinthető G. John Ikenberry (Princeton Egyetem) véleménye szerint a következő évtizedek lényegében a jelenlegi folytatásai lesznek abból a szempontból is, hogy Washingtonnak nem kell egyetlen olyan erővel sem számolnia, amely veszélyeztetheti a jelenlegi hegemón pozícióját. Ikenberry úgy gondolja, hogy egy sor kisebb jelentőségű kihívás prognosztizálható: államkudarcok, globális felmelegedés, a nukleáris technológia elterjedése, nemzetközi terrorizmus, járványos betegségek, energiahiány és így tovább. Ennek megfelelően az Egyesült Államoknak nincs szüksége egy „nagy stratégiára", s nem is alkothat ilyet: úgynevezett miliőalapú megközelítésre van szükség, ami gyakorlatilag egy ad hoc válságkezelő mechanizmust feltételez. Mindezen túl a különböző válságokkal való szembenézés egy olyan nemzetközi együttműködést kíván, amelyben a megreformált ENSZ vagy egy demokráciák által alkotott szövetség játssza a főszerepet. A neokonzervatívok közé sorolt Robert Kagan (Carnegie Alapítvány) ellenben szkeptikus egy ilyen nemzetközi „koncertet" illetően. Miután a nagyhatalmaknak számos kérdésben ellentétes érdekeik vannak, így nehezen képzelhető el egy ilyen liberális internacionalista világrend. Ehelyett inkább egy erőegyensúlyi politikán alapuló világra kell felkészülni, amelyben az Egyesült Államok továbbra is domináns szerepet játszik, a regionális rivalizálás erősödik, s a demokráciák és autokráciák közötti küzdelem fokozódik.18 Úgy tűnik tehát, hogy a Walter Russell Mead-i paradigmák közül egyedül a „jeffersoni" (liberális-nacionalista) nem tűnik alternatívának egy Irak utáni világban: a wilsoni (liberális-internacionalista) és a hamiltoni (realista-internacionalista) tovább él. Az iraki amerikai fegyveres beavatkozás egyik „áldozata" a jelek szerint maga az Egyesült Államok. Az amerikaiak nemzetközi tekintélyének és az ország nemzetközi súlyának az eróziója, első látásra paradox módon, a kommunizmus közép- és kelet36 Külügyi Szemle
