Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2007 (6. évfolyam)
2007 / 1. szám - DIPLOMÁCIATÖRTÉNET - Garadnai Zoltán: A De Gaulle-i keleti nyitás politika első lépései (1963. január 14.-1963. december 31.)
Garadnai Zoltán szovjet ellentétek kiéleződését, a belpolitikában az ortodox kommunisták ellentámadását eredményezte. Másrészt azonban a szovjet változásokat pozitívan értékelte, mivel a belpolitikai élet normálissá vált, már nem volt olyan erős rendőri elnyomás, mint korábban, és a szatelliták is nagyobb politikai függetlenséget élvezhettek. A Szovjetunió ellenséges magatartását a nyugati integrációs politikával szemben elsősorban azzal magyarázta, hogy az „hagyományosan" minden európai egyesüléssel szemben ellenséges volt (elsősorban a németek megerősödésétől tartva), ugyanakkor a fő politikai problémát a nyugati gazdasági sikereknek a kommunista mozgalom vonzerejére gyakorolt hatásában látta.63 Lengyelország esetében megállapították, hogy bár a lengyel kommunisták a desztalinizációt befejezetnek tekintik a lakosság és a kommunista elit között a távolság nem csökkent, amit erősített az, hogy a lakosság 95 százaléka hívő katolikusnak tartotta magát, és a földek 86 százaléka magántulajdonban maradt: „Ebben az értelemben ki lehet jelenteni, hogy Lengyelország nem kommunista ország" - mondta Pierre Charpentier nagykövet. A Varsóban szolgálatot teljesítő francia diplomata az ország helyzetét ellentmondásosnak értékelte, mivel a politikai egypártrendszer mellett a kulturális életben a nyílt belpolitikai viták lehetősége megmaradt. A lengyelek ugyanakkor egyszerre és egyformán gyűlölték a németeket és az oroszokat, ez azonban a németek felé féloldalas formában jelent meg, mert a gyűlölet mellett a gazdasági teljesítmény miatt egyben tiszteletet is éreztek, és a fiatalok, akik egyszerre voltak kiábrándultak, hívők és nacionalisták, elsősorban az anyagi jólétet keresték.64 Úgy látták ugyanakkor, hogy az ország gazdasági teljesítménye nagyon gyenge volt, amit ráadásul a túlzott bürokrácia és a pazarlás is gyengített. A kulturális élet (legalábbis a kelet-európai viszonyokhoz képest) viszont kivételesen szabadnak volt mondható, amit a katolikus egyház önállóságával magyaráztak. Csehszlovákia és Bulgária esetében elsősorban az ortodox sztálinizmus megmaradását emelték ki, amelyhez a csehszlovákok esetében a lengyelekéhez hasonló németellenes- ség társult, miközben a bolgárok esetében a fő külpolitikai problémát a Jugoszláviához fűződő viszony, illetve a látensen továbbra is dédelgetett Nagy-Bulgária álom jelentette. Csehszlovákia esetében a sztálinisták (Novotny elnök például) a desztalinizáció meghirdetése ellenére megőrizték a pozícióikat, míg Bulgária esetében lényegében semmilyen érdemi változás nem következett be. Ludovic Chancel nagykövet szerint Csehszlovákia is súlyos gazdasági válsággal küszködött, és ezt még a vezetők is kénytelenek voltak elismerni. Az ország ipari teljesítménye nem fejlődött, a mezőgazdaság helyzete szintén nagyon rossz volt, és az érdemi reformok körüli viták bonyolulttá tetté a kommunista párton belüli viszonyokat. Francia értékelés szerint a sorban teljesen sajátos helyet foglalt el Románia, ahol a desztalinizáció teljesen a nacionalizmushoz kapcsolódott, és ez adta az ország különlegességét. A rendszer ugyanakkor a csehszlovák és a bolgár helyzethez hasonlóan teljesen sztálinista maradt, a kommunista elit szilárdan kézben tartotta a hatalmat, de a lakosság Romániában is nagyon nyitott maradt a nyugati kultúra (elsősorban a francia) 184 Külügyi Szemle
