Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2006 (5. évfolyam)
2006 / 1-2. szám - TÁVOL-KELET - Gergely Attila: A "japán párhuzam" - amerikai nemzetépítés Japántól Irakig
Gergely Attila val foglalkozott. A panel Japánról szóló előadását a Michigan Egyetemről érkező (japán származású) Sayuri Shimizu tartotta Japán szövetséges megszállása: a nemzetépítés sikeres esete? címmel. Shimizu nem vitatta, hogy az amerikai megszálló hatóságok egyes New Deal típusú reformjai építő szándékúak és hatékonyak voltak (elsősorban a földreform, továbbá a munkaügyi, a rendőrségi és az alkotmányjogi reformok), de emlékeztetett arra, hogy (a legtöbb más amerikai nemzetépítési projekttől eltérően) számos reformnak voltak belső, japán előzményei (a gazdasági modernizációt jelentős részben az 1940 körül, még a háború alatt kiépülő intézményi rendszerre alapozták, de a női egyenjogúságért vagy az általános választójogért folyó küzdelmeknek is voltak már a háború előtt ismert képviselői az országban stb.); valamint arra, hogy a megszállási politikának negatív társadalmi hatásai is voltak (egyebek között a háború végén Japánban talált, a korábbi gyarmatokról származó, nagyrészt koreai népességet megfosztották japán állampolgárságától és a kárpótláshoz való jogától, „mert a megszálló hatóságok számára így egyszerűbb volt"). Ehhez hozzá lehetne fűzni: a Japánban követett amerikai politika egyebek között a japán politikai rendszer alakulásán is hagyott nem mindenben kedvező nyomokat (például amennyiben az, nagyrészt geopolitikai megfontolásokból, a Liberális Demokrata Párt egyeduralmához, egyfajta „kvázi egypártrendszer" kiépüléséhez és fél évszázados fennmaradásához, illetve az ellenzéki politika viszonylagos fejletlenségének tartósításához is hozzájárult). A panel vitáit Francis Fukuyamának az államépítésről 2004-ben kiadott könyve is inspirálta.26 Mint Fukuyama egy interjúban kifejtette27: kutatásaiban 1899, a Fülöp-szi- getek amerikai megszállása óta 18-20 amerikai nemzetépítési kísérletet számolt össze és elemzett, s ezek között mindössze hármat tudott sikeresnek ítélni: Japán, Németország és Dél-Korea eseteit. A történészfórum értékelésével egybehangzó megállapításként emelte ki, hogy erős és fenntartható intézmények csak ott voltak kiépíthetők, ahol ezeknek a helyi feltételei, hagyományai, ezen belül a megfelelő módon elkötelezett helyi elitek is megvoltak (mint például Japánban). Az itt felhozott és a hasonló megközelítésű írásokban a „japán analógia" mint a történelmi általánosítás eszköze, bizonyos értelemben ára jelenik meg. Ezek az általánosítások az amerikai külpolitika viszonylatában lehetnek: • politikailag közvetlenebbül instrumentális és legitimáló célzatúak, mint az idézett RAND-jelentés, amelyet Dominique Vidal a Le Monde diplomatique 2003. decemberi számában kissé megkésve, de annál ironikusabban „nemzetépítési kalauzként" ismertetett; vagy Jennings tanulmánya, aki elismerte ugyan a japán (és a német) párhuzam behatárolt voltát, de ezeket az afganisztáni amerikai politika egyfajta „receptje" kidolgozásához próbálta meg hasznosítani28; • illetve kritikusabb hangvételűek, és rávilágíthatnak olyan tényekre, amelyek szerint például nemcsak a sikerek nem voltak annyira egyértelműek, mint azt utólag sokan állítják, de a sikeresnél jóval (háromszor-négyszer) több volt az olyan beavatkozás, ahol a korábbi államkudarcot hosszabb távon államépítési, illetve nemzet94 Külügyi Szemle
