Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2006 (5. évfolyam)
2006 / 1-2. szám - TÁVOL-KELET - Gergely Attila: A "japán párhuzam" - amerikai nemzetépítés Japántól Irakig
A „japán párhuzam" - amerikai nemzetépítés Japántól Irakig építési kudarc tetézte, így az egyes „bukott államok" számára fenntartott címkét a kudarc orvoslására hivatott államépítési, nemzetépítési beavatkozások minősítésére is kiterjeszthetővé teszik. A történelmi perspektívát hasznosító kritikai indíttatású érvelés a szóban forgó ösz- szehasonlítások iránti fenntartásokat határozottabban megfogalmazza. Az ilyen elemzések egyik jellegzetes darabja Amitai Etzioninak az International Affairs 2004. januári számában megjelent tanulmánya.29 A - szociológusként is számon tartott - Etzioni külön fejezetet szentel a (német és) japán párhuzamnak, amelynek már a címe is sokat elmond a szerző értékeléséről: Németország és Japán: kivételek, amelyek erősítik a szabályt. Fejtegetésének elején utal arra, hogy a sokban sántító összehasonlítás gyakorlati haszna eleve meglehetősen korlátozott: [Japánban és Németországban] „Számos elősegítő tényező jóval kedvezőbb állapotban volt, mint a legtöbb olyan országban, ahol nemzetépítési kísérletre került sor. Nem állt fenn a veszélye annak, hogy ezek az országok etnikai csoportjaik közötti polgárháború következtében széteshetnek, mint ahogyan Afganisztán vagy Irak esetében ez a helyzet. Nem volt szükség erőfeszítésekre az egység megteremtése érdekében. Ellenkezőleg: az erős nemzeti egység az egyik fő oka volt annak, hogy a változások viszonylag könnyen bevezethetők voltak. Más kedvező tényezők is voltak, például a magas iskolázottság, a magas egy főre jutó jövedelem, a jelentős középosztály, a hozzáértő kormányzati személyzet és a korrupció alacsony szintje... főképpen pedig az önmérséklet erős kultúrája, amellyel rendelkeztek."30 A szerző megjegyzi, hogy mindennek ellenére a japán és a németországi nemzetépítés jóval tovább tartott és sokkal több (egyebek között pénzügyi) erőforrást felemésztett, mint azt előre számították, majd hozzáteszi: az Egyesült Államok is lényegesen más helyzetben volt annak idején. A világgazdasági GDP tömegének akkor felét kitevő Amerika a Japánnak juttatott segélyek és a német megszállás költségei nélkül is költségvetésének 13 százalékát szánta a Marshall-segélyre, míg a ma fele akkora GDP-részesedéssel bíró31 Amerika költségvetésének kevesebb mint egy százalékát fordítja külföldi segélyezésre.32 Vannak, akik az analógia iránti fenntartásaikban Etzioninál és az övéhez hasonló megközelítéseknél is tovább mennek: egyenesen az analógia létjogosultságát kérdőjelezik meg. Mégpedig általában annál határozottabban, minél többet tudnak Japánról. Nem egyszerűen „óvatosságra intenek", mint Etzioni vagy a már idézett történészek, hanem azt állítják, már az analógiakeresés motivációja is kérdéses, a széles körben tárgyalt „párhuzam" jobbik esetben eleve elhibázott, rosszabbik esetben félrevezető, és az arra való hivatkozás visszaélés a történelmi összevetés lehetőségeivel. Az ilyen álláspontok egyik legtöbbet idézett képviselője John W. Dower, az MIT professzora, akinek a japán történelemhez való hozzáértését bajos lenne elvitatni (a háború utáni Japán egyik legnevesebb amerikai ismerőjét, a „japán Adenauer"-ként emlegetett Josida Sigeru miniszterelnök „mesteri életrajza"33 szerzőjét Magunkhoz ölelni a vereséget: 2006. tavasz-nyár 95
