Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2006 (5. évfolyam)
2006 / 1-2. szám - TÁVOL-KELET - Tálas Barna: Kína - a 21.század leendő hiperhatalma
Kína -a 21. század leendőhiperhatalma vetették előre árnyékukat: meglódult az infláció, ellátási gondok keletkeztek, és a „se nem tervgazdaság, se nem piacgazdaság" felemás helyzetből tulajdonképpen mindegyiknek a negatív oldala domborodott ki. Az ONGY tavaszi ülésén Li Peng miniszterelnök-helyettest bízták meg a miniszterelnöki feladatok ellátásával. Az év közepétől már drámai hangú cikkek is megjelentek a kínai sajtóban, melyekben a reformfolyamat szigorúbb központi ellenőrzését és kézben tartását sürgették, a politikai rendszer reformjáról pedig említést sem tettek. 1989 tavaszán a gazdasági és politikai reformokat féltő értelmiségiek - az egyre szaporodó recentralizációs intézkedéseket látva - a párton belül és kívül szabadabb vitákat és nagyobb fokú demokráciát követeltek, és a korábbi népszerű pártfőtitkár, Hu Jao-pang váratlanul bekövetkezett halálát és a május 4-e mozgalom hetvenedik évfordulója alkalmából rendezett ünnepségeket kihasználva utcára vitték a fiatalokat. Ezek Peking híres főterén, a Tienanmen téren - szemben az ONGY, a kínai parlament épületével - többhetes ülősztrájkba, majd később éhségsztrájkba kezdtek, egyre radikálisabb reformköveteléseket intéztek a kormányhoz. Még az akkoriban - harmincévi szünet után - Kínába látogató szovjet elnök és pártfőtitkár is látta őket, mivel Gorbacsovot a tüntetések miatt a parlamentnek csak az egyik oldalkapuján tudták az épületbe bevinni. Egy alkalommal Li Peng miniszterelnök is fogadta az éhségsztrájkoló diákok képviselőit, ezt a pekingi tévé élő adásban közvetítette. A diákok meglehetősen agresszíven és tiszteletlenül viselkedtek vele szemben, ami Kínában különösen szokatlanul és visszásán hatott. A reformok sorsáért aggódó Csao Ce-jang a végén csaknem sírva könyörgött a diákoknak, hogy hagyják el a teret, térjenek vissza az egyetemekre és a főiskolákra, mert ő akkor már tudta, hogy mi vár rájuk. A KKP PB Állandó Bizottsága ugyanis még azon az éjjelen meghozta a döntést Csao Ce-jang pártfőtitkári funkcióból való leváltásáról, amelynek ellátásával - ideiglenes jelleggel - Li Peng miniszterelnököt bízták meg, felhatalmazva arra is, hogy ha másképpen nem megy, erőszakkal vessen véget a tüntetéseknek. Li Peng először rendkívüli állapotot vezetett be Peking egész területén, és vidéki katonai egységeket vezényeltetett a fővárosba. Végül, amikor minden rábeszélés, felszólítás és fenyegetés hiábavalónak bizonyult, az 1989. június 3-áról 4-ére virradó éjszaka megindultak a tankok és a katonák, és néhány óra alatt megtisztították a teret a tüntetőktől. A halálos áldozatok számát - a hivatalos adatok - több százra, a sebesültekét pedig több ezerre tették. A külföldi sajtó és a külföldre menekülő diákvezérek viszont több ezer halottról beszéltek, s ugyancsak több ezerre becsülték a később letartóztatott és átnevelő táborokba küldött diákok számát. A tüntetések szervezői és támogatói közül csak keveseknek sikerült - részben legálisan, részben illegálisan - elhagyniuk a KNK területét. A diákmegmozdulás véres szétzúzása és Csaónak a főtitkári posztról való leváltása olyan súlyos csapást jelentett a KKP reformpolitikájára, amit még Teng sem tudott teljes mértékben kivédeni. Két, általa kiválasztott főtitkár egymás utáni menesztése alig két és fél év leforgása alatt az ő tekintélyét is megtépázta, és csökkentette befolyását - legalábbis 2006. tavasz-nyár 39
