Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2006 (5. évfolyam)
2006 / 1-2. szám - ELMÉLET - Marton Péter: Államkudarcok, elrettenthetetlenség, ellenséges hátországok - Empirikus felfedezőúton Cooper világaiban
Marton Péter télén kormányzati kapacitásokra hivatkozva, illetve a beavatkozás legitimálása a problémás államokkal szemben. Robert Cooper végső soron ezekre az ingatag alapokra építette a világpolitikai viszonyoknak egy átfogó elméletét, amikor a posztmodern, modem és premodern szférák koncepcióját kifejtette. A premodem világról szólva megállapítja egyebek mellett, hogy „a premodem világ a kudarcot vallott államok világa"; „a világ jelentős kábítószer-termelő vidékei bukott államok területén találhatók"; továbbá hogy bár egy bukott állam nem jelent fenyegetést önmagában, a területén veszélyes nem állami szereplők lelhetnek bázisra, terroristák és szervezett bűnözői csoportok, ami végül is kiválthat egyfajta defenzív imperializmust a külvilág (jellemzően a posztmodem világ) részéről.6 A modem világot a posztmodemétől eltérő normarendszer jellemzi, az államok közötti háború mint külpolitikai eszköz elfogadottsága és a biztonsági dilemma jelensége.7 Maga a posztmodern világ az államtalanodásnak a premodemétől eltérő útján jár, jellemzői a szupranacionális integráció, a regionalizáció, a kölcsönös nyitottság és a beavatkozás egymás belügyeibe, illetve a kül- és a belpolitika szétválaszthatatlansága. Az államkudarc értelmezése Az államkudarc meghatározását korábbi tanulmányaimban kétféleképpen, egy belső, lokális és egy külső, globális perspektívából igyekeztem megragadni, majd a külső perspektívára összpontosítottam, elsősorban azért, hogy nyíltan a Cooper által is említett érdekek talajára helyezzem vizsgálódásomat, nem törekedve az értéksemlegesség vagy a tisztán humanitárius megfontolások hamis látszatának kialakítására. Ennek kapcsán vetődött fel az elrettenthetetlenség mint jelenség tanulmányozásának szüksége. Az államot a külső szemszögből, azaz az államok közösségének szemszögéből „a világterület egy bizonyos, nemzetközileg elismert határok által körülvett hányada felett politikai kontrollt gyakorolni hivatott egységként" határoztam meg, melynek feladata megakadályozni, hogy a területén olyan események történjenek vagy olyan folyamatok menjenek végbe, melyek más államok számára kedvezőtlenek, azok érdekeivel ellentétesek. Feltételezve, hogy egyetlen állam sem lehet képes a vele szemben összefogó összes másik állam legyőzésére, egy ilyen egységekre épülő rendszer végső soron azért teremthet ideális esetben kollektív biztonságot, mert ha valamelyik egység lázad, abban az esetben vele szemben alkalmazható a fenyegetés, az elrettentés eszköze. Egy nukleáris fegyverekkel rendelkező lázadó állam, mely az államok közösségének költség-haszon kalkulációit tartósan képes úgy alakítani, hogy az a létezését inkább eltűrje, semmint megtámadja és ennek során súlyos veszteségeket szenvedjen el, bizonyos korlátok között képes felmutatni az elrettenthetetlenséget. Ebben az esetben azonban nem beszélhetünk államkudarcról, hiszen jelentős csapásmérő képességgel bíró állam lázadásával állunk szemben, olyan államéval, melynek éppen erőssége jelenti a problémát. 242 Külügyi Szemle
