Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2006 (5. évfolyam)
2006 / 1-2. szám - TÁVOL-KELET - Gergely Attila: A "japán párhuzam" - amerikai nemzetépítés Japántól Irakig
A „japán párhuzam" - amerikai nemzetépítés Japántól Irakig Rondinelli indítványát fontolóra vesszük: „a hamis analógiák visszaszorításának módja", „ha a hasonló cselekedetek [hosszabb távon nyomon követhető] előzményeire és következményeire összepontosítunk"49. Talán nem alaptalan a várakozás, hogy ha ilyen szélesebb optikában vesszük szemügyre a kérdéskört, olyan összefüggései is feltárulhatnak, amelyek a „japán párhuzam" szőkébb megközelítést alkalmazó javaslóinál és bírálóinál sokszor egyaránt figyelmen kívül maradnak, ugyanakkor a kérdéskör újragondolását is előmozdíthatják. Mind a párhuzamszerkesztők, mind kritikusaik mintha eleve túltennék magukat nem egy olyan (korántsem pusztán logikai) ellentmondáson, amely egyfelől a nemzetbiztonsági stratégia, másfelől a „japán analógia" meghatározása között húzódik. Hogyan is szól a ma érvényben levő doktrína? „Amerikát ma nem annyira a hódító, hanem a kudarcot valló államok fenyegetik."50 A japán esetet megidéző érvelés logikája szerint: 1. a fenyegetést nem a hódító, hanem a kudarcot valló államok jelentik; 2. erre az adekvát válasz a nemzetépítés politikája; 3. a nem nyugati helyszínen végrehajtott ilyen kísérletek között a legsikeresebb, így a mai erőfeszítéseket is leginkább legitimáló érvényű a második világháború után Japánban véghez vitt amerikai nemzetépítés. A következtetés szinte magától értetődőnek tűnhet, és senki nem tette szóvá, hogy a Japánban megvalósított amerikai nemzetépítés meghatározott távon tekintve egyáltalán nem egy „kudarcot vallott", sokkal inkább egy „hódító államnak" a kihívására adott válasz volt. Sok mindent el lehet mondani az 1930-as évek elejétől Ázsia nagy részét meghódító japán államról - folytatható az érvelés -, de azt aligha, hogy szuverenitásának alapvető funkcióit az államkudarc fogalom ma és a jelen kutatási programban is általánosan használatos értelmében saját (különösen a szűkebben vett, a gyarmatok nélküli) felségterületén ne tudta volna érvényesíteni. Valójában erre mind a háború előtt, mind a háború alatt, de még a háború után is - akkor már az amerikai megszálló hatóság által ellenőrzötten és irányítottan - számos olyan alapvető szerepkörében képes volt, illetve képes maradt, amelyek sérülése vagy ellátatlansága a mai államkudarc meghatározások alapvető összetevőjének számít. Hozzáfűzhető ehhez, hogy amikor az Egyesült Államok és Japán az 1930-as évek elején „ütközési pályára állt" a ma leginkább elterjedt kudarckritériumok tükrében sokkal inkább lehetett a japán állam sikereiről, mintsem a kudarcairól beszélni. A modernizálódó japán állam, különösen az 1920-as évek második felétől, számos problémával, sőt válságjelenséggel küzdött, de 1932-ben az amerikai Stimson-doktrína51 (a Kínán belüli új japán foglalások el nem ismeréséről), vagy Roosevelt elnök nevezetes 1937 őszi chicagói „karantén-beszéde" (amely szerint a nemzetközi közösségnek Japánt Németországgal és Olaszországgal együtt „karanténba" kell zárnia) nem egy, a mai meghatározások többsége szerint „bukottnak" tekinthető, hanem inkább „nagyon is sikeres" állam ellen irányult. E gondolatmenet szerint: lehet, hogy ma az amerikai biztonsági stratégia a „kudarcot valló államok" esetére írja elő a „nemzetépítési politika" alkalmazását, és fogadjuk el a japán példát a „nemzetépítő2006. tavasz-nyár 101
