Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2006 (5. évfolyam)
2006 / 1-2. szám - TÁVOL-KELET - Gergely Attila: A "japán párhuzam" - amerikai nemzetépítés Japántól Irakig
Gergely Attila nek" tekintett amerikai beavatkozások sorában „sikertörténetnek" - de még ebből sem következne, hogy a két állam szembekerülésekor az amerikai politikát (vagy később és tágabban a szövetséges hatalmakat) a japán császárságnak a mai meghatározások által tipikusan tételezett „államkudarca" és az arra adandó „nemzetépítési" válasz motiválta volna. A felvetést összefoglalva: „nemzetépítést" a mai doktrína a „hódító államokkal" kontrasztban fő veszélynek tekintett „bukott államok" esetére írja elő, de a második világháború utáni Japánban (utólag úgy nevezett) „nemzetépítési sikertörténetben" kifejlő amerikai politikát eredetileg nem egy „bukott", hanem egy „hódító", számos ma hivatkozott ismérv szerint „sikeres" állammal szemben alkalmazták. Vagy mégsem? Hát nem a japán államnak a csendes-óceáni háború végével bekövetkező totális kudarca után folyamodott Amerika a „nemzetépítés" politikájához? Túlságosan egyszerű lenne erre azzal válaszolni, ami a korabeli japán háborús propagandából következne: mi más lehetett volna a sorsa az - „egyébként elsöprő sikereket arató" - japán államnak, mint a kudarc, „miután az egész világ ellene támadt". Egy ilyen megközelítésben a kudarcot közvetlenül az amerikai támadás kényszerítette egy különben „sikeres" államra. Már az eddig felhozott észrevételek is tágíthatják az államkudarc- és nemzetépítés kérdéskör kutatásának horizontját: nem egyszerűen a „siker" és a „kudarc" relativizálásához járulhatnak hozzá, de ahhoz is, hogy oksági összefüggésbe lehessen hozni és egyetlen oksági kör elemeiként látni a korábban egymástól elszigetelten kezelt „siker"-", illetve „kudarc"-mozzanatokat. Továbbvezethet ebben az irányban, ha közelebbről megvizsgáljuk a kérdést: mikor is következett be valójában a japán állam kudarca? Vajon akkor, amikor a birodalom császára 1945. augusztus 15-én bejelentette a fegyverletételt; vagy két héttel később, szeptember 2-án, amikor aláírták a kapitulációs okmányt; vagy inkább előbb, amikor a japán szigetek amerikai bombázása megkezdődött; vagy akkor, amikor, részben az amerikai embargópolitikára válaszul, Japán megtámadta Pearl Harbort; vagy éppenséggel már jóval korábban? A „japán párhuzam" egyfelől kérdésesebb, mintsem számos híve gondolja vagy feltünteti, másfelől olyan érveket is rejt, amelyeket javaslói nem hoznak fel. A párhuzamnak nemcsak arról a vonulatáról van szó, amely a „bandita államokkal" „lator államokkal" szembeni amerikai küldetéstudat és külpolitika hagyományaival, ennek a két világháború között és Japánnal szemben is érvényesített irányával kimutatható. Még inkább ide tartozik annak felismerése, hogy a japán állam a működőképesség nem egy lényeges ismérve szerint már jóval a katonai vereség előtt nyilvánvaló módokon kudarcot vallott. Ha az 1920-1930-as éveket közelebbről vizsgáljuk (kétségtelen: visz- szamehetnénk az időben a 19. századba vagy még korábbra is), nem nehéz észrevenni, hogy a „sikerek" és a „kudarcok" ugyanannak a jelenségsornak a különböző olvasatai: a kudarc csak a „siker" fonákja, a „siker" a kudarc „fényes" oldala. Nem is feltétlen csak külső megítélések szerint. Bár az „analógia" tárgyalásai figyelmen kívül hagyják, a ko102 Külügyi Szemle
