Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2005 (4. évfolyam)
2005 / 3-4. szám - VITA - Dunay Pál: Nem értünk egyet
Nem értünk egyet próbálnak beavatkozni a magyar belpolitikai folyamatokba, kárt okoznak a többségi nemzetek (magyar-román, magyar-szlovák stb.) kapcsolatának. Elég emlékeztetni arra a szlovákiai magyar vezetőre, aki az 1994-es választások előtt A hét műsorában figyelmeztetett, vigyázzanak a magyar állampolgárok, mert ha jót akarnak a határon túli magyar kisebbségeknek, tudniuk kell, kire szavazzanak. Jeszenszky Gézának az a megjegyzése, amely szerint a „határon túli magyar vezetők kivétel nélkül szorgalmazták a többségi nemzetekkel a kiegyezést" (277. o.) egyszerűen nem felel meg a valóságnak. Sem püspöki ruhában Erdélyben, sem geológusi végzettséggel a Felvidéken, hogy csak azokat a földrajzi terminus technicusokat használjam, amelyeket vitapartnerem oly fontosnak tart. Jeszenszky Géza úgy véli, hogy „álszent és hamis magatartás lenne barátkozni, jószomszédságról beszélni egy olyan országgal, amely nem teljesíti saját nemzeti kisebbségeinek ésszerű, a nemzetközi elvekkel és gyakorlattal összhangban álló igényeit" (277. o.). Talán meglepő, de a kiinduló helyzet megítélésében nem áll távol álláspontunk. Kész vagyok elismerni, hogy a Vladimír Meciar vezette Szlovákia, valamint Iliescu elnök első hivatali ciklusa idején Románia nem követett olyan kisebbségi jogi gyakorlatot, amely megfelelt volna az európai standardeknek. Véleményünk abban tér el, hogy ebből az alap- szerződések aláírása megtagadásának kellett következnie. Lehet álláspontomat hipokrita magatartásnak tekinteni, bár talán a politikai pragmatizmus kifejezés közelebb áll hozzá. Én ugyanis úgy vélem, meg kellett volna kötni az alapszerződéseket, annak érdekében, hogy az azokban kijelölt kereteket hivatkozási alapként lehessen használni többek között a kisebbségek helyzetének jobbításához. S azért is, hogy a Nyugat megértse, Magyarország a régióban is konstruktív szerepet igyekszik játszani. Ez kitűnik írásomból. Jeszenszky Géza úgy véli, hogy „a szlovák és a román magyarellenes nacionalizmust... a magyar kormány nyakába varrni már orvosi eset" (279. o.). Talán tényleg az lenne, de ilyet én soha nem állítottam. Ennél pontosabban fogalmaztam. Azt írtam: „a magyar nacionalisták intoleráns, sovinizmusba hajló nyomása jelentős lökést adott a román és a szlovák nacionalisták nemzeti kohéziót erősítő politikájához... Ez különösen Szlovákiának jött jól..., hiszen olyan országban kellett társadalmi kohéziót teremteni, amelyik történelme során jóformán soha nem rendelkezett szuverén államisággal." Ez talán mégsem ugyanaz, mint amit Jeszenszky Géza megkísérel nekem tulajdonítani. Egyrészt árnyaltabb annál, hiszen csak közrehatást tulajdonít a magyar nacionalistáknak, és nem állítja, hogy nélkülük nem is létezett volna a román vagy a szlovák nacionalizmus. Másrészt nem egyértelmű, hogy az Antall-kormányra vonatkozik. Az Antall-kormány mellett és mögött meghúzódtak olyan politikai erők, amelyeket pontosabban lehet a soviniszta, fasiszta terminológiát használó kategóriával leírni. Jeszenszky Géza sorait olvasva megállapítható: bizony maga sem büszke arra, hogy 2003 tavaszáig Csurka Istvánnal egy pártba tartozott. O ne tudná, hogy a „nacionalizmus" gyűjtőszó, s ebbe a fogalomkörbe időnként nemcsak a soviniszták, hanem a jó szándékú hazafiak is belekerülnek. 2005. ősz-tél 283
