Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2005 (4. évfolyam)
2005 / 3-4. szám - VITA - Dunay Pál: Nem értünk egyet
Dunay Pál választási lehetőségeket, nem zárták ki azt, hogy különböző kormányok eltérő politikai hangsúlyokat jelöljenek ki. Jeszenszky Géza és az én nézeteim között az a különbség, hogy én tudatosan elutasítom az ő értékválasztását, azt pedig végképp nem vagyok hajlandó tudomásul venni, hogy az egyik külkapcsolatokra alkalmazott politikai értékrend saját felsőbbségének elfogadtatására tart igényt. Annak ellenére sem vagyok hajlandó elfogadni a nézetrendszerét, hogy azoknak az országoknak a demokratizálódásával és euroatlanti integrációjával, amelyekben magyar kisebbség él, a különbségek a magyar külpolitikai érdekek és következésképpen nézeteink között a jövőben fokozatosan csökkenni fognak, még ha el nem is enyésznek. Úgy véltem, és ma is ezt vallom, hogy egy olyan kis ország, amely az euroatlanti integrációban akkor részt vevő államok többségénél kisebbként/gyengébbként/szegényebbként kívánt csatlakozni a nyugati szervezetekhez, nem engedhette volna meg magának azt, hogy a szocializmus évtizedei alatt gondosan eltemetett nemzeti sérelmeket hangoztasson és azt, hogy összefüggésbe hozható legyen revansista célokkal. Itt - és ezt Jeszenszky Gézának nem feltétlenül kell tudnia - nem csupán a valóság, hanem az érzékelés, a percepció is számít. Sőt a percepció maga a valóság. Ezért is tartottam veszedelmesebbnek a rendszervált(oz/tat)ást követő első kormánynak ezzel kapcsolatos csetlését-botlását, mint a második konzervatív koalíció hasonló tevékenységét. Amikor ugyanis az Orbán-kormány megalakult, főbb nyugati partnereink már tudták, bármennyire intoleráns legyen is a politikai retorika némely szomszéd állammal szemben, az ország nem kockázati tényező. Arról már nem is beszélve, hogy a részleges generációváltás miatt kisebb volt a veszélye annak, hogy érzelmileg azonosulva valamely üggyel a kormány elveszíti az ellenőrzést a politikai folyamatok fölött - ez az Antall-kormány hivatali ideje alatt kevésbé volt bizonyos. Ami immáron Jeszenszky Géza konkrét reflexióit illeti, azokkal kapcsolatban a következőkre érdemes felhívni a figyelmet. Kettőnk között a nézetkülönbség a határon túli magyarság támogatásának megítélésében a legnyilvánvalóbb. Itt Jeszenszky Géza végső érvként Bibó Istvánra hivatkozik, aki azt írta: Magyarország „nem adhatja föl a magyar kisebbségek sorsával szemben való politikai érdekeltségét..(276. o. - J. G. kiemelése). Hadd hívjam föl a figyelmet arra, hogy Bibó szavaiból egyáltalán nem következik az a kormányzati politika, ami a rendszervált(oz/tat)ást követően kibontakozott. Azzal, hogy Magyarország nem mondhat le a határon túli magyarság támogatásáról, egyetértek, de meg kell jegyezni, hogy az elmúlt 15 esztendőben nem volt olyan magyar kormány, amelyik ezt kétségbe vonta volna. Az eszközrendszer tekintetében azonban már óriásiak voltak a különbségek. A szocialista-liberális kormányok - meggyőződésem szerint helyes - álláspontja szerint a támogatás lényeges feltétele a többségi nemzet és a kisebbségnek otthont adó ország kormányzata támogatásának biztosítása. Aki ettől eltekint, az naiv. Arról már nem is beszélve, hogy a határon túli magyarság szervezetei strukturáltak. Azok a magyar kormányok, amelyek e szervezetek vezetői közül „kicsemegézik" a két ország közötti konfrontációt fenntartani igyekvőket, azokat, akik ráadásul meg282 Külügyi Szemle
