Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2005 (4. évfolyam)
2005 / 3-4. szám - NEMZETKÖZI KAPCSOLATOK - M. Szebeni Géza: Bekezdések az Egyesült Államok és a Vatikán kapcsolatai történetéből-kitekintéssel az iraki konfliktusra
M. Szebeni Géza munista blokk alakul ki, melynek elkerülhetetlen sorsa lesz, hogy háborút provokáljon Angliával és Amerikával. (...) S jól jegyezze meg, a kommunizmus nem képes lemondani a vallás és a keresztény civilizáció elleni harcáról, mert alapelve, hogy a kapitalizmust meg kell semmisíteni, és a vallás nem más, mint az ópium, amellyel a kapitalizmus elkábítja a proletariátust."5 A háborút utáni olasz rendszerváltás körülményei megkövetelték a vatikáni-amerikai együttműködés elmélyítését, kiszélesítését. Az OSS (a CIA elődje) vezetője a Roosevelt elnök számára a potsdami konferenciára készített feljegyzésében megállapította: „A háború legázolta Európában az általános nyomor közepette Oroszország igen vonzó a kommunizmus proletárfilozófiájával. A nyugat-európai hatalmak és az Egyesült Államok nem rendelkezik hasonlóan dinamikus és vonzó társadalompolitikai filozófiával. Az Egyesült Államok nehezen tudná támogatni a nácizmust vagy a fasizmust, s ha meg is tenné, azonnal konfliktusba kerülne Oroszországgal és az Oroszországon kívüli széles néptömegekkel, amelyek Moszkvára tekintenek vezetőt keresve. Ugyancsak nem adna okot vérmes reményekre a jövőben a monarchista konzervatív rendszerek támogatása sem. Egy ilyen politika csak ellenségessé tenné a népi erőket diszkreditálva azokat, akik figyelmen kívül akarnák hagyni őket. Az egyetlen remény arra, hogy egy olyan nyugat-európai-amerikai hatalmi rendszert hozzunk létre, amely hasonlítható a szovjet blokkéhoz, abból állna, hogy támogassuk a haladó népi mozgalmakat, és ragaszkodjunk a demokratikus kormányok létrehozásához, amint arról Jaltában megállapodás született. Európában számos demokratikus erő található. Amit ezek kérnek, az a szervezés, támogatás, vezetés."6 Olaszországban a De Gasperi vezette kereszténydemokrácia volt az a „haladó, népi mozgalom", amelyik a Vatikán és az Egyesült Államok hathatós támogatásával, a siker esélyével léphetett fel a hatalomtól karnyújtásnyira kerülő olasz kommunistákkal szemben. A hatalmas amerikai pénzügyi támogatás, az Olaszország nemzetközi elszigeteltségét megtörő 1947-es amerikai De Gasperi-látogatás, majd a sorsdöntő 1948-as választásokon a klérus és az Egyesült Államok ismételt segítsége, a pápa nyilvános állásfoglalása eredményeképpen a vatikáni és amerikai szándékoknak megfelelően a társadalmi modellváltás kérdése lekerült a napirendről Itáliában.7 Az együttműködés a kézzelfogható eredményeket hozó évek után, Myron C. Taylor 1952-ben történt visszavonulásával komoly mértékben veszített az intenzitásából - annak is betudhatóan, hogy a bolsevik modellt követő baloldali radikális erők visszaszorultak Nyugat-Európában. A Szentszék melletti képviselet kérdése ismét az amerikai belpolitikai megfontolások áldozatául esett,8 annak ellenére, hogy az amerikai döntéselőkészítő politikai elit véleménye szerint: „A Vatikán folyamatosan politikai döntéseket hoz. E döntések tömegekre gyakorolnak befolyást. A józan ész azt diktálja, hogy mindent tegyünk meg annak érdekében, hogy e döntések inkább támogassák, mintsem akadályozzák külpolitikánkat."9 Truman elnök, látva a tiltakozás erejét egy esetleges vatikáni amerikai nagykövet kinevezése ellen (mely kinevezést egyébként sokan alkotmányellenesnek értékelték), a kérdést levette napirendről, és később sem Eisenhower, 138 Külügyi Szelnie
