Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2005 (4. évfolyam)
2005 / 3-4. szám - NEMZETKÖZI KAPCSOLATOK - M. Szebeni Géza: Bekezdések az Egyesült Államok és a Vatikán kapcsolatai történetéből-kitekintéssel az iraki konfliktusra
Bekezdések az Egyesült Államok és a Vatikán kapcsolatai történetéből eredményezte."2 Ennek jeleként Roosevelt elnök 1936. november 6-án, újraválasztásának másnapján fogadta az amerikai körúton lévő Eugenio Pacelli bíboros államtitkárt (a későbbi XII. Piuszt). A javuló, egyelőre informális kapcsolatokat csak erősítette, hogy az egyre feszültebbé váló nemzetközi helyzet hatására a politikai elit több képviselője - de nem a többsége - hajlott e kapcsolatok rendezésére. Emanuel Celler, a kongresszus tagja egyenesen levelet intézett Hull külügyminiszterhez: „A külföldi események minden kétséget kizáróan jelzik azt a nagy elkötelezettséget, amit a vallásnak kell vállalnia a demokrácia védelmében a fasizmus, a nácizmus és a kommunizmus vad és kegyetlen támadásai ellen. (...) A Szentszékkel helyreállított kapcsolatok hatalmasan szolgálnák a világ figyelmének a felhívását arra, hogy a türelmetlenség, a vallási gyűlölködés és a fanatizmus nálunk nem ereszthet gyökeret. Azaz, a szívünkben együttérzést lobbantana lángra azon szerencsétlenek iránt, akiket büntetnek, kínoznak, megsemmisítenek egy diktátor eszement gyűlölködése, gonoszsága miatt."3 A levelet követően a külügyminiszter helyettese feljegyzést intézett Roosevelt elnökhöz aláhúzva, „vitán felül áll, hogy a Vatikán számos olyan információs forrással rendelkezik, amely számunkra nem hozzáférhető, főként, ami a Németországban, Itáliában és Spanyol- országban történteket illeti".4 A Szentszéktől érkező kedvező jelek is megerősítették Roose- veltet abbéli szándékában, hogy fontos lépést tegyen a kapcsolatok rendezése felé. Mivel nem látta még elérkezettnek az időt a diplomácia kapcsolatok felvételére, úgy döntött, hogy „személyes képviselőt" delegál a Szentszék mellé, s 1939 karácsonyán jó kívánságai mellett erről is tájékoztatta a pápát. A „személyes képviselő" az Itáliában családi kapcsolatokkal is rendelkező, protestáns Myron C. Taylor volt, az U. S. Steel Corporation elnöke. Posztját 1940-ben nagyköveti ranggal felruházva foglalta el. Fő feladata az volt, hogy folyamatos erőfeszítéseket tegyen az európai béke helyreállítása, a menekültek és a hadifoglyok érdekében. Megbízatását kisebb-nagyobb megszakításokkal 1950-ig töltötte be, s rendkívül fontos szerepet játszott annak az együttműködésnek a megalapozásában, amit az Egyesült Államok és a Szentszék folytatott a hidegháború idején a szovjet expanziós törekvések, illetőleg a marxista ideológia ellen. A Vatikán számára igen korán nyilvánvalóvá vált, hogy az Egyesült Államok a legfontosabb stratégiai szövetségese. M. C. Taylor 1941-ben kelt, Roosevelt elnöknek írt jelentésében beszámolt egyik, Mons. Tardinival (a későbbi szentszéki „külügyminiszterrel"), a Különleges Egyházi Ügyek Kongregációja titkárával folytatott beszélgetéséről, melynek során a prelátus kifejtette, hogy „Európa jelenleg két veszedelemmel, a nácizmussal és a kommunizmussal néz szembe. Mindkettő ellensége a vallásnak, a keresztény civilizációnak, a személyes szabadságnak, a békének. (...) Ameny- nyiben a mostani háború e két veszedelem végét jelenti, Európa számára egy nyugodt periódus következhet. De ha a két rossz közül az egyik, például a kommunizmus, tevékeny erő marad Európában, rövid időn belül a maival azonos helyzetben találhatjuk magunkat. Tény, hogy az egyszer győztes kommunizmus az európai kontinensen nem fog későbbi ellenállással szembekerülni. (...) Következésképpen egy-két éven belül egy hatalmas kom2005. ősz-tél 137
