Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2005 (4. évfolyam)
2005 / 3-4. szám - ÉSZAKI RÉGIÓ - Dobos Edgár: Északi változatok integrációs politikára: Svédország és Finnország szocializációja az Európai Unióban
Dobos Edgár vezetés számára külpolitikailag elfogadható pártok vehettek részt. Amennyiben megingott a Kreml bizalma a finn külpolitikai irányvonal hitelességében, úgy kész volt élni a nyomásgyakorlás eszközeivel, akár az elnökválasztás előtt vagy a parlamenti választásokat követően, miként azt az 1958-as „éjszakai fagyok" vagy az 1961-es „jegyzékválság" esete illusztrálja.99 A finn és a szovjet levéltárak megnyitásával lehetővé vált, hogy a finn történészek újragondolják és nyílt viták témájává tegyék Urho Kekkonen elnök (1956-1981) politikáját. Kekkonen idején létrehoztak egy úgynevezett gondolkodásmódbeli honvédelmi bizottságot (Henkisen maanpuolustuksen komitea) is, melynek feladata a finn patriotizmus megfogalmazása, terjesztése, a kényes finn külpolitikai helyzetben követendő gondolkodás oktatása és bizonyos fokú ellenőrzése volt. A külügyek irányítását illetően az „egyszólamúságra", a viták elkerülésére és a társadalmi konszenzusra irányuló törekvés magában foglalt bizonyos öncenzúrát, a szabadság önkorlátozását.100 Mindkét északi ország hidegháborús helyzetét meghatározta a legújabb kori történelemről folytatott viták hiánya és a külpolitikai döntéshozatal eltitkolt jellege. A svéd és a finn politikai elit „kettős nyelvezetet" használt, és a „titkosság kultúrájával" viszonyult a tabu témaként kezelt érzékeny külpolitikai kérdésekhez. A svéd és a finn történetírás évtizedeken át a régebbi korokhoz fűződő „semleges" témákra fókuszált elsősorban, mivel lehetetlenné vált a közelmúltra vonatkozó forrásokhoz való hozzáférés. Az 1990-es évek fordulóján a közelmúlt iránti felfokozott érdeklődésnek és az addig elzárt archív anyagok részleges szabaddá tételének köszönhetően a svéd és a finn társadalmi viták középpontjába került bizonyos történelmi mítoszok „szétszedésének" az igénye.101 Kekkonen személye és az általa követett gyakorlat éles bírálatok sorát váltotta ki az 1990-es évek „finlandizációs" diskurzusaiban. A finn politikai elit a nyilvánosság előtt a finn-szovjet barátságot hangsúlyozta, igyekezett a lehető legjobb viszonyt fenntartani a Szovjetunióval, és semmit nem kritizálni, ami ott történt. Az önazonosság és a nemzeti lét megőrzése érdekében azonban a lehető legnagyobb távolságot tartotta a hatalmas szomszédtól. Finnország esetében a biztonságpolitikát külön kellett választani az országot a Nyugathoz kötő ideológiai, kulturális és gazdasági szálaktól. Ezzel szemben Svédország hallgatólagosan számíthatott a nyugati közösség támogatására. Amint azt az 1990-es évek tényfeltáró bizottságai kiderítették, a svéd katonai vezetés titokban - a társadalom, a politikusok nagy része, sőt hosszú évekig a külügyminiszter tudta nélkül - gondosan egyeztetett terveket dolgozott ki a NATO-val, amelytől katonai segítséget várhatott egy szovjet támadás esetén.102 Svédország paradox módon az amerikai nukleáris védőernyő alól, a NATO „csendestársaként" vagy „tizenhetedik tagjaként" bírálta az amerikai külpolitikát és sürgette a nukleáris fegyverek leszerelését. A jelentések hatására újságcikkek és elemzések garmada jelent meg. Meglepőnek tűnhet, de a semlegesség kapcsán alkalmazott „kettős politika" (dubbelpolitik), a hivatalos kormányzati retorika és a katonai vezetés titkos manőverezése közötti ellentmondás nyilvánosságra hozatala marginális hatással volt a svéd közvéleményre. Továbbra is visszacsengenek Östen Undén külügyminiszter 54 Külügyi Szemle
