Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2005 (4. évfolyam)
2005 / 3-4. szám - ÉSZAKI RÉGIÓ - Vincze Zsuzsa: Norvégia : Humanitárius nagyhatalom? Stratégiák, képességek és elkötelezettség között
Norvégia: Humanitárius nagyhatalom? Stratégiák, képességek és elkötelezettség között előre haladtával a fenti stratégia hamar elégtelennek bizonyult. Norvégia így tagság nélkül is egyre jobban integrálódott az Európai Unióba,18 ám a kívül maradás hátrányai mellett. Jellemző továbbá egy a Norvégiára nézve amúgy nem kötelező uniós politikák általános elfogadására irányuló tendencia is,19 amely jól türközi az unió és Norvégia „aszimmetrikus partnerségét". A realista érvelés szempontjából ugyanakkor a védelmi és biztonság- politikai együttműködésből való kimaradás jelenti a legnagyobb kihívást az ország számára, hiszen ezen területek közvetlenül érintik a nemzetbiztonság kérdését. Míg Norvégia sokáig köztes pozíciót tudott betölteni a NATO és az Európai Unió között, a párhuzamos biztonsági struktúrák kiépültével ez lehetetlenné vált,20 és ugyancsak az ország elszigetelődéséhez vezethet. Tovább erősítheti ezt az EU globális szerepvállalása, mely nem áll ellentétben ugyan a norvég célokkal, ám könnyen ahhoz vezethet, hogy olyan szervezetet tekintenek az európai kontinens képviselőjének, melynek Norvégia nem tagja. Az öt skandináv állam Északi Együttműködésére21 sokáig úgy tekintett a norvég politikai elit, mint ami ellensúlyozni tudja ezeket az előnytelen folyamatokat. Mindez az ezredfordulón már nem mondható el azonban, mivel Norvégián és Izlandon kívül minden más résztvevő tagja az Európai Uniónak, és többnyire előnyben részesíti az európai együttműködést ez előbbivel szemben. 1952-ben az Északi Tanács létrejöttével, majd 1971-ben az Északi Miniszterek Tanácsával intézményesült Északi Együttműködést emellett gyakran éri az a kritika, hogy bár rugalmas egyeztetési fórumot biztosít a tagállamok vezető politikusainak, két igen fontos területen nem vezetett elégséges mértékű együttműködéshez: a gazdaságpolitika, valamint a kül- és biztonságpolitika területén. Realista nézőpontból szemlélve pedig pontosan ez a két dimenzió biztosíthatna kedvezőbb nemzetközi pozíciót a résztvevőknek. Az 1960-as évektől tervezett Északi Gazdasági Együttműködés (Nordic Economic Cooperation, Nordec) tíz évvel később a finn ellenállás, illetve a skandináv gazdaságok túlzott homogenitása miatt hiúsult meg. Később, Dánia (1972), majd pedig Svédország és Finnország (1995) európai uniós tagságával jelentőségét vesztette a kezdeményezés, és lekerült a napirendről.22 A védelmi együttműködés még az északi együttműködés kezdete előtt megbukott a skandináv államok eltérő háborús tapasztalatai és ezekből fakadó stratégiai érdekei miatt,23 és Norvégia, Izland valamint Dánia NATO-alapító tagok lettek 1949-ben. Az együttműködés intézményesülésekor pedig, Finnország érzékeny pozíciójára való tekintettel, eleve kizárták a kül- és biztonság- politikai dimenziót. Ezen politikák formális bevonására a hidegháború lezárultával sem került sor, mi több az Északi Együttműködés léte nem gátolta meg az EU-tag skandináv államokat abban, hogy ezen területen uniós kezdeményezésekben vegyenek részt. Mindez azért is érthető, mert az északi országok ma is túlontúl eltérő stratégiai pozíciókkal rendelkeznek ahhoz, hogy az amúgy is érzékeny biztonságpolitikai dimenzióban feladják nemzeti érdekeiket. Ennek következtében nem lehet az európai integráció alternatívájaként tekinteni az Északi Együttműködésre, mely így nem ellensúlyozza az ország sebezhetőségét és marginalizálódását. 2005. ősz-tél 17
