Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2005 (4. évfolyam)
2005 / 3-4. szám - ÉSZAKI RÉGIÓ - Vincze Zsuzsa: Norvégia : Humanitárius nagyhatalom? Stratégiák, képességek és elkötelezettség között
Vincze Zsuzsa csőlátókat - melyeket gyakran nulla összegű játékként írnak le - és az államok helyét a nemzetközi rendszerben így elsősorban a relatív erőviszonyok határozzák meg, melyek alapja főként a gazdasági és katonai potenciál. Norvégia, mint az említett racionális, önérdekkövető államok egyike, katonai és valós gazdasági erő hiányában alternatív megoldásokat keres egyfajta „humanitárius hatalom"6 megszerzése végett. Az emberi jogok stratégiai megfontolásból való védelmét Norvégia esetében két érvcsoporttal lehet alátámasztani, ezek együttesen eredményezik - realista érvelés szerint- a norvég elhivatottságot. Az első csoporthoz tartoznak Norvégia földrajzi, katonai és gazdasági jellemzői, melyek egyértelműen gyenge és így a történelem viharainak kiszolgáltatott országgá teszik, bár a perifériális földrajzi elhelyezkedés előnyökkel is járt az elmúlt századokban. Ilyen előny az a semlegesség, melyet a második világháborúig Norvégia is tartani tudott, és azóta is kedvelt külpolitikai álláspontja minden skandináv államnak. Az Európa peremén való fekvés mindamellett maga után vonja a világ és a kontinens eseményeire gyakorolt kisebb befolyást, valamint azt, hogy az ország könnyen „feledésbe merül". Ennek ellensúlyozására a norvég politikusok folyamatosan törekednek a nemzetközi porondon való jelenlétre, ahogyan azt Jan Petersen külügyminiszter ez év februári beszéde is jól mutatja: „Semmi kétség nem fér ahhoz, hogy egy jól látható (highly visible) és pozitív képet közvetítő Norvégia létfontosságú, [...] annak érdekében, hogy politikai elképzeléseinket megvalósíthassuk. A nagyobb láthatóság nagyobb befolyást jelent."7 Az ország humanitárius politikája, valamint fellépése a nemzetközi béke és biztonság érdekében, világszerte elismert elemei a norvég külpolitikának, és nagyban hozzájárulnak az említett „láthatósághoz" és a Norvégiáról kialakult előnyös képhez. A skandináv ország kis mérete és katonai gyengesége további fontos jellemzők a realista érvelés szempontjából. A katonai gyengeség jele, hogy Norvégia történelme során mindig egy erősebb hatalom védőszárnyai alatt állt. Függetlenségét megelőzően két egymást követő államalakulat gyengébbik szereplője volt, Dánia (1387-1814), majd Svédország (1814-1905) mellett, mely esetekben a másik, erősebb fél garantálta biztonságát. A függetlenedést követő években arra a feltételezésre épült a norvég védelmi politika, hogy a brit királyi flotta, majd pedig az Egyesült Államok biztosítja az ország védelmét. Bár ezek nem voltak alaptalan feltételezések, hiszen mindkét nagyhatalomnak érdekében állt az adott erőegyensúly fenntartása, bizonyos szerzők szerint nagyban hozzájárultak a katonai fejlesztések elhanyagolásához, és megkönnyítették az 1940-es német megszállást.8 A „kisországi lét" Norvégia esetében elsősorban alacsony lakosságszámában- mely jelenleg is kevesebb mint ötmillió fő -, ahhoz viszonyított relatív nagy és így gyéren lakott területében és az óceán felőli sebezhetőségében nyilvánul meg. A kis országok pedig általában véve érzékenyebbek a nemzetközi rendszer változásaira és konfliktusaira, ami nem csupán katonai, hanem társadalmi kihívást is jelent, mely menekültek 14 Külügyi Szemle
