Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2005 (4. évfolyam)
2005 / 3-4. szám - ÉSZAKI RÉGIÓ - Vincze Zsuzsa: Norvégia : Humanitárius nagyhatalom? Stratégiák, képességek és elkötelezettség között
Norvégia: Humanitárius nagyhatalom? Stratégiák, képességek és elkötelezettség között gyan változott a norvég humanitárius szerepvállalás és annak politikai jelentősége az elmúlt ötven év során, főként a hidegháború befejeztével, illetve mit jelentenek az emberi jogok és azok védelme a norvég társadalom számára? Jelen tanulmány három igen eltérő megközelítés segítségével próbál meg választ találni a fenti kérdésre. Az első lehetséges magyarázat a nemzetközi kapcsolatok realista és neorealista elméleteire épül, és abból a feltételezésből indul ki, hogy a norvég humanitárius politika mögött stratégiai megfontolások húzódnak. Eszerint Norvégia - mint a nemzetközi rendszer racionális és önérdekkövető szereplője - azért lép fel az emberi jogok védelmében, hogy ezáltal kompenzálja relatív gyengeségét és periferikus helyzetét, és egyfajta alternatív politikai erőre tegyen szert. A második megközelítés azon feltételezésen alapul, hogy az államok viselkedését azon képességük határozza meg, hogy mely külpolitikai célokat tudnak hatékonyan megvalósítani. Norvégia tehát azért olyan prominens védelmezője az emberi jogoknak, mert bizonyos belső struktúráinak és jellemzőinek köszönhetően sikeresen tudta hosszú távon folytatni ez a politikát. Végezetül pedig egy konstruktivista ihletésű magyarázattal zár a tanulmány, mely szerint a humanitárius szerepvállalás a norvég nemzeti identitásból és globális felelősségtudatból fakad. Emberi jogi harcos stratégiai megfontolásból? A norvég emberi jogi szerepvállalás magyarázata után kutatva a realista, neorealista megközelítés nehezen kerülhető meg, hiszen egy állam lépései mögött igen gyakran önérdeket feltételezünk fel. A realista logika szerint érvelve Norvégia azért lép fel az emberi jogok védelmében, mert ennek segítségével ellensúlyozhatja egyfelől olyan állandó gyengeségeit, mint perifériális földrajzi helyzete, relatív kis mérete, elhanyagolható katonai ereje és gazdasági függése a világgazdasági folyamatoktól, másfelől pedig a hidegháborút követően előnytelenül megváltozott geostratégiai pozícióját. Ezek következtében Norvégiának nagy szüksége van olyan politikai tettekre, melyekkel - továbbra is - aktív és „látható", mi több, tisztelt és megbecsült szereplője maradhat a nemzetközi közösségnek. Ez ugyanis elvezet egy potenciális nemzetközi politikai befolyáshoz, kedvező tárgyalási pozícióhoz, mely az említett hátrányokat valamelyest kompenzálja. A fenti gondolatmenet hátterében álló realista, neorealista elméletek-bár a realista iskola sok, szerteágazó elméletet foglal magába - bizonyos közös axiómáit érdemes összefoglalni az érvek kibontása előtt. A nemzetközi kapcsolatok realista elméletei a nemzetközi rendszer anarchikus és decentralizált voltából indulnak ki, melyben nem létezik egy az államok felett álló felsőbb hatalom, amely azok vitáit és konfliktusait szabályozná.3 A rendszer elsődleges szereplői a szuverén, territoriális államok4 így csupán az önsegélyre hagyatkozhatnak, és a racionális döntéshozatal elméletének megfelelően saját biztonságuk garantálására és erejük növelésére törekednek.5 Az államok közötti kap2005. ősz-tél 13
