Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2005 (4. évfolyam)
2005 / 1-2. szám - KÖNYVEKRŐL - Vámos Péter: Kay Möller: A Kínai Népköztársaság külpolitikája, 1949-2004
A Kínai Népköztársaság külpolitikája, 1949-2004 kölcsönös függőségi viszonyrendszer kialakulása. A kínai „gazdasági csoda" elmúlt két évtizedében a gazdaság évi közel 10%-os növekedése mellett a GDP-ből az export részesedése folyamatosan 40-50% körül mozog. Vagyis a növekedő termékbőség felét nem saját országában, hanem külföldön értékesíti. Ennek van belpolitikai következménye - az életszínvonal, a belső fogyasztás nem arányos a gazdaság fejlődésével - és nemzetközi vetülete. Ha a békés fejlődést konfliktusok, súrlódások, viták zavarják, az befolyással van a gazdasági és kereskedelmi kapcsolatokra. Kínának tehát jelenleg nem érdeke a nemzetközi feszültség növekedése. 1978 után Teng Hsziao-ping az ország gazdasági szerepének növelésével Kína stratégiai befolyásának erősödését akarta elérni, és a globalizáció során kialakuló kölcsönös függőségi viszonyokat kívánta kordában tartani. A reformpolitikája előképének is tekinthető önerősítő mozgalom hasonló szándékkal lépett fel a XIX. század második felében. Képviselői azt gondolták, hogy a nyugati eszközök és módszerek segítségével tartósítani tudják saját hatalmukat. Tévedtek, de Kínát elindították a modernizáció útján. Sikereinek tudatában a pekingi vezetés ma már egyre aktívabban és magabiztosabban lép fel a nemzetközi porondon. Kevésbé egyértelmű, hogy Teng idején a KNK teljesen szakított-e a függetlenség primátusának premisszájával és a politika más eszközökkel való folytatásának tételével. Hiszen a Teng-éra mégiscsak egy háborúval kezdődött (Vietnam, 1979), és történtek más kísérletek is az elveszített befolyás visszaszerzésére. Az sem meglepő, hogy a nemzetépítés kezdetén járó Kína a nacionalizmus eszköztárát alkalmazza. A kommunista eszme kiüresedésével a növekvő belső szociális és gazdasági gondok tovább erősítik a nacionalizmus legitimáló ereje iránti igényt. A kínai vezetés a kilencvenes években ezt az eszközt csak szelektíven és visszafogottan használta ki, mert jól tudta, hogy a Washingtonnal, Tokióval és Tajpejjel szemben nem teljesülő igényei csak újabb nézeteltéréseket kelthetnek. A könyv szerzője felteszi a kérdést, hogy az új kölcsönös függőségi rendszerek és a nyomukban kibontakozó fejlődési folyamatok hatása végül erősebbnek mutatkozik-e, mint a nacionalizmus és a pekingi elit köreiben elterjedt azon elképzelés, hogy az olyan „Nyugati" vívmányok, mint a kapitalizmus és a globalizáció a saját céljaik megvalósítása érdekében befolyásolhatók és felhasználhatók. Möller szerint az ilyen elképzeléseknek már a XIX. században sem volt realitása, ahogy a XXI. században sincs. Kínában a szavak és a tettek között a mai napig mutatkozik némi diszkrepancia. Jelenleg nem reális lehetőség Kína számára, hogy technológiai és katonai szempontból utolérje az Egyesült Államokat. Ennek ellenére nem lehetetlen, hogy a belső destabilizáció és hibás katonai tervek következtében Peking ne tűzhetne ki maga elé ilyen célt. Ezzel azonban a népköztársaság Möller szerint inkább káoszhatalommá mint nagyhatalommá válna, és a Teng-féle önerősítés teljes kudarcra lenne ítélve. Möller véleménye szerint Kína az 1990-es évekre „virtuális nagyhatalommá" vált. Ennek magyarázatát abban látja, hogy az ország gazdasági és katonai potenciálja 2005. tavasz-nyár 271
