Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2005 (4. évfolyam)
2005 / 1-2. szám - KÖNYVEKRŐL - Vámos Péter: Kay Möller: A Kínai Népköztársaság külpolitikája, 1949-2004
Könyvekről ugyan nem elegendő ahhoz, hogy érdekeit a nemzetközi politikában hatékonyan érvényesítse, mégis egyre több politikus, közgazdász és biztonságpolitikai szakértő csatlakozik a nagyvállalkozók azon véleményéhez, hogy Kína előbb-utóbb világhatalommá válik. Ennek leglátványosabb megnyilvánulása a Nemzetközi Olimpiai Bizottság 2001. júliusi döntése volt, amely a 2008-as olimpiai játékok rendezési jogát Pekingnek adta. 1949 óta a kínai külpolitika hosszú tanulási folyamaton ment keresztül, a nyolcvanas évek óta pedig kinevelődött egy olyan politológus szakértőgárda, amelynek tagjai bizonyos részkérdésekre - mint az emberi jogok, a leszerelés vagy a környezetpolitika - specializálódnak, és azon igyekeznek, hogy a pekingi vezetést e kérdések megfontolására késztessék. E csoportoknak nehezebb dolguk van, mint más országokban, mivel az évszázados hagyományokkal rendelkező, felülről irányított politikai kultúra kötöttségeit nehéz meghaladni. Ahogy a vezetés felismeri a gazdasági nyitás és a politikai rendszer változatlansága közötti ellentmondást, úgy válik egyre nyilvánvalóbbá számára, hogy egyre csökkenő, egykor az élet minden területére kiterjedt befolyását aligha szerezheti vissza. A rendszer biztonsága és a nemzetbiztonság nem egymást fedő fogalmak, és előfordulhat, hogy az ellentmondások elkerülhetetlen élesedése a jövőbeni vezető elitekből egyre erősebb önvédelmi reakciót fog kiváltani. A békés fejlődés ilyen körülmények között túl optimista forgatókönyvnek tűnik, hacsak az ember nem évtizedes, vagy hosszabb időtávlatokban gondolkodik, és a közbenső „kitérőket" nem veszi figyelembe. Möller azonban jó hírrel is szolgál. Véleménye szerint a felgyorsult globalizáció, a nemzetközi szintű kölcsönös függőségi rendszer következtében egyre kevésbé lesz indokolható a kulturális hagyományokra és nemzeti érdekekre hivatkozó, központilag irányított elzárkózás. A globalizáció behatárolja az államok mozgásterét, még azokét is, amelyek vezetése mindent, akár multilaterális elkötelezettségeit is hajlandó saját politikai túlélése érdekében feláldozni. A globalizáció különösségét éppen az adja, hogy nem lehet csupán néhány, egy adott ország vezetése részéről előnyösnek gondolt eleméből részesedni. A globális világban teljes függetlenség nem létezik, a biztonság nem korlátozható egyes országokra vagy régiókra, s mivel a nemzetállamok a nemzetközi politikának nem egyedüli szereplői, a biztonság nem definiálható kizárólag államok közötti biztonságként. Ez pedig azt jelentheti, hogy Kínában is megvan az esély a felzárkózásra, a civil társadalom fejlődésére és a XIX. század megaláztatásaitól való békés búcsúra. A kötet kronologikus része elsőként az 1949 előtti időszakkal, a kínai külpolitikát meghatározó alapelemekkel foglalkozik, majd időrendben, hat részre osztva (1949- 1955; 1956-1965; 1966-1969; 1970-1977; 1978-1989; 1990-2004) tárgyalja az elmúlt 55 évet. A területi szempontú elemzés elején szintén alapvető kérdések kerülnek terítékre: az ország méretei és adottságai, a népesség, ipari, infrastrukturális adottságai, kereskedelmi lehetőségei és ezek külpolitikai következményei. A külkapcsolatok földrajzi vonatkozású áttekintése területi egységenként vizsgálja Kína külpolitikáját (Kelet272 Külügyi Szemle
