Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2005 (4. évfolyam)
2005 / 1-2. szám - BIZTONSÁGPOLITIKA - Magyarics Tamás: A brit biztonságpolitika ötven éve
Magyarics Tamás tonságpolitika gazdasági vonzatainak is; a demokratikus államok szövetsége, azaz értékalapon egyesít nemzeteket; s kimondva-kimondatlanul még mindig érvényes Lord Ismay aforizmája: továbbra is „bent" tartja az amerikaiakat, „kint" tartja az oroszokat és „lent" tartja a németeket (Margaret Thatcher és Francois Mitterrand egyáltalán nem lelkesedett Németország újraegyesítéséért). A kulcsszerep továbbra is az amerikaiaké: amennyiben Washington kivonulna Európából, Németország előbb-utóbb vezető szerepet kapna, s akár nukleáris hatalommá is válna, sőt kellene válnia: e nélkül ugyanis az európai védelmi és biztonságpolitika hiteltelenné válhatna. Egy ilyen lehetőség a brit és francia vezetők rémálmaiban és nem vágyálmaiban merült fel. Részben ebből a meggondolásból kiindulva támogatta az Egyesült Királyság a NATO bővítését is. A szervezet fennmaradása attól függött, hogy mennyire sikerül új feladatokat találni a Varsói Szerződés megszűnése után. A szervezet politikai missziója került előtérbe: a biztonság és stabilitás zónájának kiterjesztése lett a NATO létezésének elsődleges igazoló tényezője. Ezzel az Észak-atlanti Szerződés Szervezete, a kor szellemének megfelelően, tulajdonképpen a korábbi, katonai biztonsághoz képest tágabban értelmezte a biztonságot és benne a saját szerepét is. Ugyanakkor Richard Lugar amerikai republikánus párti szenátor híressé vált szavainak szellemében - „NATO should either go out of area, or out of business"36 - a NATO-nak földrajzilag is ki kellett terjeszteni a tevékenységét, s olyan válsággócokban is fel kellett lépnie, mint a Balkán, később pedig Afganisztán. A NATO portfoliójának funkcionális és földrajzi kiterjesztése megfelelt London stratégiai érdekeinek. A britek mindig is pragmatikusan közeledtek Közép- és Kelet-Európához, s elsődleges nemzeti érdekeik mindenekelőtt gazdasági és politikai stabilitást követeltek meg a térségben. A NATO bővítése a közép- és kelet-európai államokkal eleget tett e kritériumoknak. Továbbá a brit és a kontinentális biztonsági felfogás között hagyományosan, legalábbis 1945 után, az egyik alapvető különbség az volt, hogy az előbbi globáli- sabb jellegű volt, szemben az utóbbi regionális természetű felfogásával. Azzal, hogy a NATO „out-of-area" feladatokat vállalt, közeledett ezzel a brit állásponthoz. A NATO mellett egy másik biztonsági szervezet is igényt tartott az európai biztonsági struktúra alakítására: az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet (EBEÉ), később Szervezet (EBESZ). A páneurópaiak egyfajta európai ENSZ-t láttak benne, amelynek fennhatósága alá tartozik az emberi jogok védelme, az európai hagyományos erőkről (Conventional Forces in Europe, CFE) folyó tárgyalások ellenőrzése, a bizalomépítés és a válságkezelés. London azonban egyrészt mindig is szkeptikusan kezelt minden olyan európai szervezetet, amely potenciálisan a NATO riválisa lehet (mindegyik az Egyesült Államok Európából történő kizárásának a lehetőségét hordozza magában), másrészt pragmatikus alapon megkérdőjelezte az EBESZ hatékonyságát, ahol a döntések az egyhangúság elve alapján születnek. A britek inkább a szervezet funkciójának úgynevezett minimalista értelmezését tették magukévá: az EBESZ feladata a bizalomépítés, a válságkezelés, valamint a fegyverzet-ellenőrzés kellene hogy legyen. 216 Külügyi Szemle
