Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2005 (4. évfolyam)
2005 / 1-2. szám - BIZTONSÁGPOLITIKA - Magyarics Tamás: A brit biztonságpolitika ötven éve
A brit biztonságpolitika ötven éve Első pillantásra érdekes kettősséget, sőt akár ellentmondást mutat az Egyesült Királyságnak az 1990-es évek elejének két legjelentősebb fegyveres konfliktusához való viszonya. Az 1991-es öbölháborúban a brit kormány volt a fegyveres beavatkozás egyik legkövetkezetesebb híve, míg az évtized közepén a boszniai válságban John Major kormánya nagyon is visszafogott szerepet játszott. A magyarázat újfent a brit pragmatizmusban keresendő. London stratégiai elképzeléseibe mindenképpen belefér az erő alkalmazása, amennyiben azt jól meghatározott célok vezérlik, s a konfliktus időben is jól behatárolt keretek között tartható.37 A volt Jugoszláviában azonban az Egyesült Királyság azért vonakodott fegyveresen beavatkozni, mert a londoni vezetés tartott attól: egy „nyílt végű" intervencióra kerülhet sor, amelynek eredményeként az ország évtizedekig „beleragadhat" nyugat-balkáni „mocsárba". Az 1990-es évek legáltalánosabb brit biztonságpolitikai koncepciója az úgynevezett védelmi diplomácia volt. Ez a gondolat állt, többek közt, a már a munkáspárti kormány által 1998-ban összeállított stratégiai védelmi felülvizsgálat (Strategic Defence Revieiv, SDR) hátterében is. A felfogás szerint a védelmi képességeket azért kell növelni és javítani, hogy az Egyesült Királyság részt vehessen a béketámogató és humanitárius beavatkozásokban. Ennek megfelelően alapvetően a szárazföldi erőket kell fejleszteni az expe- díciós célokat tekintve: „könnyebbé" és gyorsabban bevethetővé, mozgékonyabbá kell tenni őket ezekhez a feladatokhoz. A hadsereg misszióját gyakorlatilag a feje tetejére állították: a katonaság immár nem az állam védelmét és az erő bevetését szolgálta elsősorban, hanem a hadsereg tagjai egyenruhába öltöztetett humanitárius diplomatákká váltak. Az SDR a hadsereg legfontosabb funkciójának a „nem háborús akciókat" (Operations Other Than War, OOTW) jelölte meg; azaz a központi kihívást nem az ellenséges erők jelentették, hanem az egyéb kockázati tényezők. A hadsereg tagjai számára a legfontosabb érintkezési forma nem a hadi cselekmény lett, hanem az „emberi kontaktus", főleg civilekkel.38 Ez utóbbi tényt aláhúzta az a változás is, amely sok esetben elmosta a különbséget a fegyveres erők és a civilek között: ahogy korábban már említés történt erről, a nemzetközi életben az 1990-es években bekövetkezett egyik legjelentősebb változás az abban részt vevők számának drasztikusnak mondható növekedése jelentette, nem elsősorban az új államokat tekintve, hanem a nem állami aktorokra vonatkozóan.39 A brit biztonságpolitika a Munkáspártnak a hatalomba való visszatérésével (1997) kezdett megváltozni, s ha egy szóval kellene jellemezni ennek a változásnak az irányát, azt lehetne mondani, hogy „európaibb" lett. Az EU 1997. júniusban Amszterdamban tartott csúcsértekezletén megerősítette a maastrichti szerződést, beleértve azt a britek által támogatott elgondolást, hogy a Nyugat-európai Unió „híd" szerepet töltsön be a NATO és az európai biztonsági struktúra között; azaz világos elmozdulás történt egy önálló európai biztonsági dimenzió kialakítása felé. Az új miniszterelnök, Tony Blair a következő évi pörtschach-i csúcstalálkozón már azt jelezte, hogy London hajlandó a WEU szerepét átgondolni; a javaslat hátterében annak a felismerése állhatott, hogy az Egyesült Királyság, mi2005. tavasz-nyár 217
