Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2005 (4. évfolyam)
2005 / 1-2. szám - BIZTONSÁGPOLITIKA - Magyarics Tamás: A brit biztonságpolitika ötven éve
Magyarics Tamás arra törekedtek, hogy a kontinentális nagyhatalmak kiegyensúlyozzák egymást, miközben az Egyesült Királyság alapvetően mindig a második legerősebb hatalmat támogatta az elsővel szemben. Ebből szinte logikusan következett az, hogy a huszadik század két legnagyobb katonai összecsapásában London és Berlin ellentétes oldalra került. Az első világháború három alapvető következménnyel járt a brit biztonságpolitika szempontjából. A britek olyan ígéreteket tettek, amelyek részben kizárták egymást és teljesíthetetlenek voltak (az úgynevezett Balfour-deklaráció és a párhuzamosan az araboknak tett ígéret az utóbbiak érdekeinek a figyelembevételére is). Ezzel az Egyesült Királyság olyan katonai kötelezettségeket vállalt, amelyeknek később súlyos következményei lettek. Másodszor, a birodalom tovább terjeszkedett, amennyiben különböző jogcímeken (például úgynevezett mandátumterületek) újabb territóriumokra tett szert a legyőzött Németország és Törökország rovására. A londoni vezetők már 1920- ben érezték a birodalmi túlterjeszkedés veszélyét, és ezért úgynevezett klienskormányokat próbáltak létrehozni az újonnan szerzett területeken. Végül hivatalosan általánossá vált a meggyőződés, hogy a „nagy háborúhoz" hasonló kataklizmákat mindenáron el kell kerülni, s ennek megfelelően valamiféle kollektív biztonsági rendszert kell létrehozni, egy olyan nemzetközi rezsimet, amely elejét venné a jövőbeli fegyveres konfliktusoknak (Nemzetek Szövetsége). Ezt az idealisztikus szemléletet azonban az 1930-as évek eseményei diszkreditálták, így hivatalosan is előtérbe került az a már korábban - magánúton gyakran hangoztatott - nézet (elsősorban a kabinetben, a külügyminisztériumban, a gyarmatügyi minisztériumban és az indiaügyi minisztériumban), amely a nemzetközi kapcsolatok realista leírásában hitt. Ennek megfelelően például a brit vezérkar Adolf Hitler nyilvánosan hangoztatott nézeteivel kapcsolatban indiffe- rensnek mutatkozott; az Egyesült Királyságnak nincsenek stratégiai érdekei Kelet-Eu- rópában, így a németek gyakorlatilag azt tehetnek a térségben, amit akarnak. Ezt a szemléletet tükrözte az 1920-as évek közepén aláírt locarnói szerződés, amely gyakorlatilag Németországnak csupán nyugati határait garantálta, de a keletieket nem, valamint, még nyersebb módon, az 1938. szeptemberi müncheni paktum. A lehető legnagyobb biztonságpolitikai önállóságra való brit törekvésen az első látható rést az 1921-1922 fordulóján lebonyolított washingtoni haditengerészeti konferencia jelentette. Korábban a brit biztonságpolitika egyik alappillérét az a szinte biztonságpolitikai ortodoxiának számító tétel jelentette, hogy a brit haditengerészetnek nagyobbnak kell lennie, mint az utána következő két tengeri haderőnek az együttes ereje. A konferencián elfogadott egyik szerződés, az úgynevezett öthatalmi egyezmény értelmében a haditengerészet magvát jelentő nagy csatahajók arányát az Egyesült Királyság, az Egyesült Államok, Franciaország, Japán és Olaszország között 5:5:3:1,6:1,6 arányban határozta meg; azaz az amerikaiak hivatalosan egyenrangúvá váltak a britekkel, noha a többi hatalom tekintetében a korábbi elv sértetlen maradt. A brit biztonságpolitika ugyancsak évszázadosnak (a XVIII. századtól) minősíthető másik alaptételt Külügyi Szemle
