Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2004 (3. évfolyam)
2004 / 1-2. szám - KITEKINTÉS - Győri Enikő: Tizenöt kísérlet a szuverenitásvesztés ellensúlyozására. Nemzeti parlamentek az Európai Unióban
Nemzeti parlamentek az Európai Unióban határozzák meg egy ország nemzeti politikáját. Ennek megfelelően vannak politikacsináló, politikát befolyásoló és kis politikai hatású parlamentek. E kategóriák az Európa-politika formálásra is érvényesek, tehát aszerint, hogy a törvényhozások szava mennyire erős integrációs ügyekben, megkülönböztetünk mandátumadó, politikai felelősséget számon kérő, illetve kis befolyású parlamenteket. a) Mandátumadó parlamentek Abban a tagállamban, melyben a törvényhozásnak jogában áll mandátumot adni a kormánynak integrációs ügyekben, a végrehajtó hatalom nem cselekedhet saját belátása szerint Brüsszelben, hisz köti őt a parlament állásfoglalása; az EU Tanács ülésén attól az illetékes miniszter főszabályként nem térhet el. A legillusztrisabb, s legtöbbet idézett példa erre a dán Folketing, melynek Európai Ügyek Bizottsága híresen (sőt, hírhedten) szoros ellenőrzés alatt tartja kormányát. Tulajdonképpen ez az egyetlen ténylegesen mandátum-adó (helyesebben mandátum-jóváhagyó) testület; a többi „erős" parlament már nem rendelkezik ennyire széles felhatalmazással az EU politikában. Kissé finomított változatban ugyanakkor véleményem szerint a brit törvényhozás is ide sorolható: az ún. „parlamenti fenntartás" (parliamentary scrutiny reserve) intézménye révén a képviselők kérhetik a kormányt, hogy addig ne hozzon döntést a tanácsban egy uniós jogszabálytervezettel kapcsolatban, amíg nem született meg róla a parlamenti vélemény. A német Bundestagot és Bundesratot szintén teljes mértékben bevonják az ország integrációs politikájának alakításába. A Länder speciális státusa következtében a tartományok hatáskörébe eső kérdésekben a szövetségi kormánynak a Bundesratban jóváhagyott pozíciót kell követnie Brüsszelben, és a vonatkozó Tanácsülésen a Länder képviselője ül a Németország tábla mögött. Ez a jogosítványa az osztrák törvényhozásnak is megvan. Jogi felelősségről azonban még e törvényhozások közül is maximum a Bundesrat és Ausztria esetében beszélhetünk. Minden erős modell lényege, hogy a kontroll ex-ante jellegű, tehát a törvényhozás a kormány befolyásolásán keresztül érdemben tudja alakítani az uniós döntéshozatalt. b) A középerős modellt kialakító, politikai felelősséget számon kérő törvényhozások már nem feltétlenül adnak a kormánynak mandátumot, de szorosan ellenőrzésük alatt tartják a folyamatokat. A kormányt jogi értelemben nem köti a törvényhozás álláspontja; attól elvileg minden jogi következmény nélkül eltérhet, s „csak" politikai felelősséggel tartozik a parlamentnek (mely a jogszabályokban lefektetett jogosítványai alapján - mint az előbb láttuk - kérdést, interpellációt nyújthat be, kezdeményezheti vizsgálóbizottság felállítását, vagy akár bizalmatlansági indítványt is beterjeszthet a végrehajtó hatalom ellen). Ezek a törvényhozások elérték, hogy a kormány rendszeresen továbbítsa nekik még a kérdésben dönteni hivatott tanácsülés előtt az uniós jogszabálytervezeteket, dokumentumokat. A parlamentek szisztematikusan megvizsgálják a hozzájuk így befutó anyagokat (scrutiny) és teszik közzé 2004. tavasz-nyár 67
