Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2004 (3. évfolyam)
2004 / 3-4. szám - NEMZETKÖZI BIZTONSÁG - Keller Krisztina: Az Újraegyesült Németország növekvő nemzetközi biztonságpolitikai szerepvállalása a Bundeswehr "out-of-area" bevetéseinek tükrében
Keller Krisztina- a tömegpusztító fegyverek elterjedésének megakadályozása;- az európai fegyverzet-ellenó'rzési folyamat továbbvitele. A stratégia kialakítása során a németek nem felejthetik el történelmüket, külpolitikájukat még évtizedekig annak figyelembevételével kell majd alakítaniuk. Óvatosságra és érzékeny körültekintésre van szükség azokkal az országokkal szemben, ahol a múlt még mindig nagy szerepet játszik, így Izraelben, Lengyelországban, Csehországban, de Franciaországban és Hollandiában is.21 A mai német külpolitika legnagyobb gondja azonban nem a „mit", hanem a „hogyan". A szociáldemokrata-zöld kormánykoalíció nehezen tudja az egyre összetettebbé váló külpolitikai keretfeltételeket kezelni és azokban mozogni. Ennek egyik példája, hogy a németek jelentőségükhöz mérten alulreprezentáltak a nemzetközi szervezetekben vezető' pozíciót betöltő diplomaták között, mert a német diplomácia sokszor nem elég eredményes a lobbizásban.22 Schröder kancellár szívesen reagál csak rövid távú érdekeket figyelembe vevő taktikát követve, így a német külpolitika az újraegyesítés óta még mindig felemás képet mutat. A kancellárnak nemcsak nyilatkozataival, hanem tettekkel is bizonyítania kellene, hogy van még univerzális mondanivalója. Schröder kancellár és Fischer külügyminiszter ugyan egyetértenek abban, hogy nem bújhatnak ki a külpolitikai felelősség alól, de a gyakorlatban hiányoznak azok az eszközök, amelyek az általuk oly gyakran hallatott nagy szavakat tettekkel tudnák alátámasztani. A konfliktusok megelőzéséhez, illetve a már létező krízisek hatékony kezeléséhez szükség lenne egy olyan stábra, amely a Szövetségi Biztonsági Tanács23 munkáját a titkosszolgálatok, a különböző minisztériumok, a tanácsadók által szállított információk elemzésével, majd politikai kezdeményezések kidolgozásával segítené, szükség esetén előkészítve akár a katonai beavatkozást is. A Berlinbe költözött német politikai elit új víziókat fogalmazott meg, s nyíltabb, szu- verénebb hangot ütött meg, mint elődei; nem sikerült azonban a „régi" bonni köztársaságot jellemző megbízhatóságot, kooperatív együttműködést és konszenzuskeresést teljes egészében átmentenie. Ezen erények „megcsúfolása" volt 1998-ban a Joschka Fischer által kezdeményezett követelés, miszerint az észak-atlanti szövetség doktrínájából a nukleáris elrettentő eszközökkel mint elsőcsapás-mérő erők bevetésével való fenyegetést törölni kellene. Fischer szerint ma már időszerűtlennek tekinthető az elrettentés stratégiájához való ragaszkodás, így egyoldalúan le kellene mondani az amerikai, a brit és a francia atomfegyverek elsőként való használatáról. A német külügyminiszter ezzel a felvetésével az akkor még újonnan hivatalban lévő német kormányt nemcsak az USA-val, hanem a többi NATO-tagállammal szemben is elszigetelte.24 A NATO-szövetségesek válaszukban elhatárolódtak a javaslattól, s nyilatkozatukban leszögezték, hogy a jövőben is tartanak majd fegyvertárukban nukleáris eszközöket, sőt azok fejlesztéséről sem mondanak le, azaz a NATO érvényes stratégiájának döntő elemei maradnak a nukleáris erők. 212 Külügyi Szemle
