Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2004 (3. évfolyam)
2004 / 3-4. szám - EURÓPAI UNIÓ - Tóth Kristóf: Az Európai Unió helye az új világrendben
Az Európai Unió helye az új világrendben struktúrát némi szupranacionális vonással megbolondítva megerősítjük, és annak keretei közt haladunk továbbra is előre, mi lesz akkor a hatékonysággal? Ezen struktúra keretében feloldhatók-e egyáltalán a nemzetállami logikán alapuló torzsalkodások, nézet- különbségek, s konvertálható-e mindez egységes cselekvéssé? Figyelemmel kísérve az európai integráció menetét, úgy tűnik, az mindeddig a nemzetállami logika mentén - vagy legalábbis azzal nem ellentétesen - zajlott. Ezt támasztja alá az a tény, hogy az integráció továbbfejlesztését szorgalmazó lépéseknek a legtöbb esetben kettős szűrőn kell átesniük: a kormányközi logikát követő stratégiai döntéshozatali fórumokon túl a ratifikáció érdekében még az egyes országok belpolitikájában is meg kell tudni védeni azokat. Továbbá az európai uniós tagság következtében a tagállamok politikai rendszereire nehezedő adaptációs kényszerre adott válaszok is nemzeti keretek között, az adott ország sajátosságaira figyelemmel fogalmazódnak meg. Végül - talán legújabb példaként - a nemzeti érdekek kizárólagos képviseletén alapuló döntéshozatalt meghaladni akaró döntés-előkészítő testület - a konvent - hasonulása a közösségi döntéshozatal „klasszikus" mintáihoz szintén a nemzetállami berendezkedés fennmaradását mutatja. Ez azonban - álláspontom szerint - nagymértékben gyengíti a politikai integrációs elképzeléseket, sőt azok egyik legnagyobb akadályát jelenti. Nem értek tehát egyet azon nézettel, miszerint „a nyugat-európai integráció története azt bizonyítja, hogy az integráció és a nemzetállam egymásnak nem ellentétei, hanem inkább ugyanannak a politikai és történelmi kontinuumnak az ellentétes végpontjai".21 Bár valóban igaz, hogy az integrációs folyamat - egyelőre - nem szüntette meg a nemzetállamot, sőt az integráció kereteiben kibontakozott jólét és stabilitás inkább hozzájárult a nemzetállam legitimációjához, úgy tűnik azonban, hogy a nemzetállami logika a hidegháborút és különösen a 2001. szeptember 11 -ei eseményeket követően inkább akadályozó, mintsem segítő tényezőként van jelen az EU közös kül- és biztonságpolitikájának gyakorlati működését, jövőbeni politikai integrációját és ezáltal a nemzetközi színtéren való szerepvállalását illetően. A következőkben ennek bizonyítására teszek kísérletet. Nemzeti érdek és integráció Mint ahogy láttuk, a szuverenitás folytonosságában érintetlen Franciaország és Nagy- Britannia számára a föderális egy központú integráció modellje éppúgy nem lehet(ett) követendő példa, mint az állami hatalom oszthatatlanságával szemben az állami hatalom megosztását jelentő német szövetségi állam gyakorlata. Párizs számára a hetvenes évek elején, a nemzeti külpolitikák koordinációjának céljával kialakított Európai Politikai Együttműködés (EPC) is sokkal inkább a szerződéses keleti politika következtében megnövelt német mozgástér ellenőrzésére és nem a saját szuverenitás bárminemű korlátozására irányult. A brit integrációs politikában pedig az integráció kezdeteitől határozott vonalként a szupranacionális piac vagy az európai belpiac támogatása, ugyan2004. ó'sz-tél 95
