Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2004 (3. évfolyam)
2004 / 3-4. szám - EURÓPAI UNIÓ - Tóth Kristóf: Az Európai Unió helye az új világrendben
Tóth Kristóf akkor az elmélyítés helyett a nemzeti politikák jobb összehangolásának igénye jelentkezett. Sőt a britek bővítéspártisága is bizonyos fajta eszköznek tűn(t)ik - a nemkívánatos szupranacionalizmussal szemben - a nemzeti érdekek védelmében (az amíg bővül, nem mélyül az integráció logika alapján). Vagyis a brit politika az európai tagság mellett foglal állást, de határozottan visszautasítja, hogy szuverenitásának bármely eleméről lemondva, Nagy-Britanniát Európa kormányozza. Másrészt pedig már a kezdetektől tapasztalhattuk, hogy az egymástól sokszor jelentős mértékben eltérő nemzeti problémák, veszélyérzetek, politikai szándékok az integráció fokozatos térbeli kiszélesedésével csak egyre erősödtek. Ez egyben az unió belső politikai diverzifikáltságát is növelte, mely természetesen további akadályokat gördített a külpolitikai együttműködés amúgy is korlátozott volta elé a hidegháborús korszakban, majd sokkal nyíltabban a kilencvenes évek folyamán. Vagyis csakúgy, mint az alapító tagok, a később csatlakozók is, sőt a 2004. május elején csatlakozott tíz állam is „behozta" magával (valamint az őket követők is, feltéve ha lesznek ilyenek) az unióba tradicionális érdekeit és azokból származó ellentéteiket, amelyek tehát jelentős mértékben befolyásolták, befolyásolják és a jövőben is befolyásolni fogják hajlandóságukat a közös álláspontok kialakítására és az együttes akciók végrehajtására. A hetvenes évek elején kibontakozó EPC-ben részt vevő kormányoknak nem kellett többet vállalniuk, mint hogy minden fontos külpolitikai kérdés előtt konzultálnak. A létrehozott mechanizmus is rendkívül egyszerű volt. A külügyminisztereknek évente kétszer, a külügyminisztériumok politikai igazgatóinak - politikai bizottság néven - pedig évi négy alkalommal kellett találkozniuk. Az EPC lényegében tehát nem volt más, mint a nyugat-európai integráció kül- és biztonságpolitika terén „megvalósuló" olyan kormányközi, diplomáciai együttműködési keretrendszer, amelyben a közös álláspontok elérésére való törekvés a kölcsönös bizalmon, a magas szintű kommunikációs rendszeren, a résztvevők közötti elmélyült szocializációs mechanizmuson és jóhiszeműségen alapult. Nem véletlen hát, hogy az együttműködés ilyen „puha" formája sok esetben kevésnek bizonyult. Bár békeidőben az EPC mérlege pozitív irányba mutat - gondoljunk csak arra, amikor 1975. augusztus 1-jén az olasz külügyminiszter a közösség nevében aláírta a helsinki záróokmányt -, közel sem az a nemzetközi válságok, vagy annak minősíthető jelenségek esetében. Nyugat-Európa nem volt képes egyértelmű választ adni az 1973-as arab-izraeli háborúra és az ennek nyomán kialakult energiaválságra. Ugyanakkor az is igaz, hogy az EPC ekkor kezdte el kidolgozni az euro-arab párbeszéd kereteit. Hasonló gondok voltak az 1974-es ciprusi görög katonai puccsal, majd az ezt követő török beavatkozással, és egy évvel később az 1975-ös portugál szegfűs forradalommal. Az EPC nem tudott egyértelműen reagálni az 1979-es afganisztáni szovjet beavatkozásra sem, mint ahogy a belső viták meggátolták a közös álláspont kialakítását az 1980-as teheráni amerikai túszügyben is. Ez utóbbi esetben a szankciós határozat következményeitől a nyugat96 Külügyi Szemle
