Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2004 (3. évfolyam)
2004 / 1-2. szám - KITEKINTÉS - Csaba László: Stratégiaváltás az orosz külpolitikában
Stratégiaváltás az orosz külpolitikában Nem célunk e helyütt az orosz gazdasági modell egészének átfogó értékelése, hisz azt egy másik írásunk (Csaba, 2004. 7. fejezet) részletekbe menően taglalja. Az azonban kétségtelennek tűnik, hogy az „oligarchák" ellen folyó, immár messze nem pusztán napi politikai ihletésű küzdelem akaratlan melléktermékeként az évi 20 Mrd $-t is meghaladó tőkemenekítés a jövőben is tartós vonása marad Oroszországnak, miközben a beruházási ráta a közép-európaiakétól öt-hat százalékponttal elmarad. A külföldi működő tőke beáramlása főleg az arra leginkább rászoruló feldolgozóipari és banki területeket kerülte el. Függetlenül az egyes források által közölt számoktól, hatása makroökonómi- ailag elhanyagolható. A tőzsde szerepe - és így a hatékony forrásallokáció - érintőleges maradt: orosz elemzők szerint a nagyvállalati beruházások alig 5%-a valósul meg e forrásból - ez a kilencvenes évek közepének felel meg (Szizov, 2003. 42. o.). A külföldi tőke, tudás és szolidaritás főképp a pénzügyi szektorban hiányzik: az átalakuló országok átfogó elemzése (Keren-Ofer, 2003. 254-256. o.) szerint közvetlen és erőteljes kapcsolat van mind a bankszektor eredményjavulása, mind pedig a makroteljesítmény és a külföldiek jelenléte között. Ez bizony a növekedéslassulást valószínűsíti Oroszországban, pedig a szovjet idők teljesítményszintjétől még csaknem 20 százalékkal elmarad a jelenlegi. Ez behatárolja az Oroszország által fölvállalható nemzetközi és biztonságpolitikai szerepvállalás jellegét és mértékét egyaránt. A szeptember 11-i terrortámadást követően - az amerikai politikában végbement neokonzervatív fordulattól aligha függetlenül - új struktúrák jöttek létre a világpolitikában. Nem utolsósorban a fenyegetettség és az ellene teendő lépések és eljárások elfogadható formáinak nagyban eltérő megítélése miatt a NATO sem egységesnek, sem ütőképesnek nem bizonyult. Az amerikai kormányzat meghirdette a „coalition of the willing"-en, az elszántak szövetségén alapuló terrorellenes hadviselést. És bár kezdetben az amerikaiak feltűnően a kaukázusi és közép-ázsiai utódállamok felé vettek irányt, nehezen volt elhárítható Oroszország önkéntes és erőteljes támogatása. Már a 2002. októberi, egy moszkvai színház elleni terrortámadást megelőzően sem volt ugyanis kétséges, hogy Oroszország nem színlelt és instrumentális módon érdekelt a terrorizmus elleni nemzetközi fellépésben. Épp ez „ágyazott meg" a 2002. május végén, a római NATO csúcson már érdemi döntési hatáskörrel felruházott NATO- orosz Tanács létrehozásának. Ezt követően a NATO 2002. novemberi prágai kibővítése hét újabb volt VSZ-tagállammal már inkább a formalitások közé volt sorolható. Ha az orosz veszélyértelmezés és a visszacsapással kapcsolatos felfogás is tartalmi okokból az amerikaiakéval esik egybe, akkor a lettek és a bolgárok felvétele egyfajta lélektani kezelésnek minősülhet. Minél kevésbé használja az Egyesült Államok a NATO- t a világ biztonsági gondjainak orvoslására, annál kevésbé indokolt az ebbe az egyre inkább politikaivá váló szervezetbe való felvételt az orosz kül- és biztonságpolitikával szembeni kihívásként értelmezni. És mivel az iraki válság rendezésére - a putyini korszakban már másodszor - az amerikai vezetés a NATO mellőzése mellett döntött (bár2004. tavasz-nyár 109
