Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2004 (3. évfolyam)
2004 / 1-2. szám - KITEKINTÉS - Csaba László: Stratégiaváltás az orosz külpolitikában
Stratégiaváltás az orosz külpolitikában ban hangsúlyozottan csak az egyes közép- és kelet-európai országokkal tárgyalt, ezáltal „éket vert a testvérországok közé". Másfelől viszont nyilvánvalóvá váltak a KGST-n belüli kereskedelem korlátái és az ezzel kapcsolatos orosz ellenérdekeltség. A történet kisebb része volt az olcsó olajszállítás és nagyobb része a korszerűségi, versenyképességi és védelmi szempontból másodlagos kelet-európai kínálat, ami nem illeszkedett a kor nagy ívű terjeszkedési terveibe (Hanson, 1982). Ebből adódóan a szovjet kül- és katonapolitikusok saját tervezőikkel és (felhasználó) tábornokaikkal kerültek szembe, amikor az összes szövetséges egy akolban tartását szorgalmazták. A kényszer és az érdek a szövetségesek nyugati „kalandozásai" feletti szemet hunyást tette fő irányvonallá. Ezzel természetesen teret engedett annak az érvnek is, amely a közép-európai lemaradás és piacvesztés ellenszereként az EK-val folytatott kétoldalú kapcsolatrendszer elmélyítését (és így a KGST és a szovjet viszonylatú kereskedelem leépítését) pártolta (lásd Inotai, 1986, 358-369. o.). Különösen a lengyel demokratikus mozgalmat elfojtó, 1981. december 13-án bevezetett szükségállapotot követően bizonyosodott be az, hogy a katonai-politikai szinten szorgalmazott befelé fordulási irányzat megvalósíthatatlan, mi több, ellentétes Oroszország gazdasági érdekeivel, mivel a szövetségesek képtelenek a hatékony importkiváltásra. Megfelelő méretű csöveket, megfelelő mennyiségű gabonát, megfelelő színvonalú technológiát csak a KGST-közösségen kívülről lehetett beszerezni. Ekkor viszont a főhatalmi érdek a „kaparj kurta, neked is jut" gondolat mentén érvényesült. Vagyis nem az volt a legjobb csatlós, aki a leghangosabb hűségnyilatkozatokat tette, hanem az, amelyik a leginkább volt képes arra, hogy önerőből, szovjet gazdasági és titkosszolgálati segítség nélkül birkózzon meg a rá bízott feladatokkal. A vezetőség elöregedése és ebből fakadó feladatelhárítása 1978-85 között bizonyára hozzájárult ennek az irányzatnak a megerősödéséhez. Rövid kitérőként meg kell említeni azt, hogy a Reagannel szembeni meghátrálása miatt külföldön népszerű Gorbacsov országosának első éveiben egy utolsó nagy kísérletet tett az önerőre támaszkodó műszaki fejlődés és az erre épülő katonai megújulás programjára. Ez a törekvés nem sikerülhetett, és nem is sikerült (Csaba, 1989). Ugyanakkor ezen időszakban - vagyis 1989 közepéig - állandóan intézményes és politikai korlátként állt a kiutat a Nyugat, mindenekelőtt az EK, irányába kereső középeurópai törekvések előtt. A nyolcvanas évek közepétől ezért fokozatosan érvényesült egyfajta kényszerű tolerancia, vagyis a szövetségesek különútjainak egyfajta elfogadása. Igaz, ebben már a birodalmi rendszer megroppanása is megjelent, hisz Moszkva képtelennek bizonyult az ellenirányú törekvések kordában tartására. E megnövekedett mozgástérrel élve fokozatosan, de egyre határozottabban sor került a közép-európai élenjárók, főképp Magyar- és Lengyelország EK-kapcsolatainak normalizálására, az EU diplomáciai elismerésére, végül az adott országok újjáépítésé2004. tavasz-nyár 103
