Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2004 (3. évfolyam)
2004 / 1-2. szám - KITEKINTÉS - Csaba László: Stratégiaváltás az orosz külpolitikában
Csaba László hez történő nyugati segítség elfogadására az 1988-ban indult PHARE-program keretében (részletesen lásd Balázs, 1996,120-180. o.). Ez a folyamat megkérdőjelezte az orosz külpolitikai szempontok elsődlegességét. Ugyanakkor ekkor még nem volt belátható, hogy a segítség egy régi rendszer átmentését vagy egy új megteremtését szolgálja majd. Épp ezért orosz részről racionális lehetett az EK-kapcsolatok tehermentesítő szerepét előtérbe állítani. Ennek leképeződéseként a nyolcvanas évek végétől megritkulnak az orosz szakirodalomban az EK elleni kritikák, s - szemben az NATO-val - a gazdasági együttműködést ekkor már kölcsönös - így orosz - érdekként fogják fel. Jól látható, hogy a birodalom bomlásának időszakában az Európai Közösség - főképp politikaivá is bővülő volta okán - kisebbik rosszként nyer polgárjogot az orosz külpolitikai stratégiában. Ha már „rugalmas elszakadás", akkor legalább ne az ős-rivá- lis Egyesült Államok és ne a valódi katonai ellenerőt jelentő NATO nyomuljon be a légüresen maradt térbe. Ez a megközelítés annyira szembeötlő, mivel az 1991 után függetlenné váló balti államok EU-tagságával szemben orosz részről sosem hangoztattak komoly kételyeket, míg a kilencvenes évek végéig a NATO-tagságot rendre az orosz biztonsági érdekek elemi sérelmeként láttatták, méghozzá a politikai spektrum egészében (a liberális reformereket is beleértve). A Jelcin-korszak (1991-99) Az 1991. augusztusi operettpuccs után, a jórészt maguk számára is váratlanul hatalomra került orosz demokraták számára kiemelkedően fontos volt a szovjet korszak politikájával történő látványos szakítás. Az időszak - Kozirjev külügyminiszter nevéhez kötődő - törekvéseit a legtöbb elemző a romantikus partnerség időszakaként értékeli. Ez a beállítás elsősorban a gyakori ismételgetés révén gyökerezett meg, tartalmilag azonban hamis. Amennyiben a kilencvenes évek elején a nemzetközi kapcsolatok konstruktivista jellegű átalakulása volt megfigyelhető, ennek két fő eleme Kozirjev ténykedésén kívül esett. Egyfelől a hidegháborús szembenállás megszűntével az ENSZ eredeti, a nagyhatalmak együttműködésére épülő és az univerzális emberi jogok, valamint a jogegyenlőség érvényesítését célzó törekvése éledt fel hibernált állapotából. Ez azonban bizonyára inkább a negyvenes évek antifasiszta koalíciójának idealizmusát, semmint bármiféle új értékelvűséget jelenített meg. E régi-új egyensúly keretében születik meg az ENSZ-felhatalmazás a Kuvaitot megszálló Irak megrendszabályozásá- ra, majd később a boszniai kérdésben is. Ez tehát inkább jelenség és következmény, semmint az orosz átértékelésből fakadó új vonás. A korszak másik újítása a „puha biztonságpolitika" eszközrendszerét felvonultató Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet (utóbb Szervezet) konfliktuskezelő és béketeremtő tevékenysége volt. Ez az új fórum a gorbacsovi külpolitikai újításokból 104 Külügyi Szemle
