Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2003 (2. évfolyam)
2003 / 3. szám - EURÓPA - Boros Ferenc: A "visegrádi együttműködés" és perspektívája
A „visegrádi együttműködés" és perspektívája Boros Ferenc A XX. század utolsó évtizedéig közép-európai térségünk országainak összefogására kevés olyan példa volt, amelyre a rendszerváltozás után igazán támaszkodhattunk. Amennyiben korábban kialakultak szövetségek országcsoportok között (mint pl. a kisantant), azok általában a térség országai között meglévő ellentétekre épültek. Ilyen körülmények között a közös veszélyt előtérbe helyező olyan tervek, mint a harmincas években a Hodza-terv, kudarcot vallottak. A második világháború után a kommunizmus évtizedei mesterségesen sokoldalú, de egyben behatárolt együttműködésre késztették a térség országait, amelynek szabályait a „vezető" domináns nagyhatalom határozta meg. Az ezzel szembeni elszigetelt „lázadások" során sem tudott kialakulni érdemi összefogás, sőt a szolidaritás is csak szűk keretekben érvényesülhetett. A posztsztálini rendszer összeomlása és a rendszerváltozás teremtette meg a feltételeket az összefogásra e régióban a közös célok érdekében. Európa nyugati felén az elmúlt évtizedekben alakultak ki szövetségek a kis államok között, amelyek a kereskedelmi és gazdaságpolitikai együttműködésen kívül politikai célokat is felvállaltak. Bizonyos szempontokból ezek példaként szolgálhatnak a középeurópai térség országai számára. E tekintetben három típusról beszélhetünk: Az első ilyen szerveződés, amikor az érintett országok már tagjai az Európai Uniónak, és az együttműködést inkább az országok kis mérete és csekély politikai súlya teszi szükségessé a szövetségen belül. Erre példa a Benelux államok közötti együttműködés. A közös politikai érdekek mentén szerveződő közös álláspontokat így hatékonyabban tudják felvetni, képviselni az unió döntéshozatali rendszerében. Az 1952-ben alakult Északi Tanácsba tömörült skandináv országok elsősorban a gazdasági együttműködésre helyezték a súlyt. A parlamentközi fórum 1971-től, a Miniszteri Tanács megalakításával kétkamarásra bővült. Az Északi Tanács tagjai Dánia, Svédország, Finnország, Norvégia és Izland. A közép-európai országokra is kiterjedő sajátos csoportosulás a KEK, amely még a rendszerváltozás előtti időszakban (1978) jött létre szűkebb körben Alpok-Adriái Munkacsoport elnevezéssel. Mögötte elsősorban a már EU-tagsággal rendelkező Olaszország állt, s tagjai a semleges, de EFTA-tag Ausztria és az el nem kötelezett Jugoszlávia, 2003. ősz 73
