Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2003 (2. évfolyam)
2003 / 2. szám - BIZTONSÁGPOLITIKA - Száraz Enikő': A biztonság új dimenziói
Száraz Enikő megjelentek, majd intenzívebb formában a kilencvenes években jelentkeztek a nemzetközi politika elméletének új irányzatai (konstruktivizmus, feminizmus stb.) vagy „újrégi"1, úgynevezett „neo" elméletei (például a neoliberális institucionalizmus), illetve a realizmust megreformálni igyekvő különböző elméletek. Jelen tanulmányban eltekintek ezek részletekbe menő bemutatásától, tekintettel arra, hogy a tanulmány a biztonság fogalmi változásaival, a XXI. században tapasztalható kiterjesztésével foglalkozik. S bár lehetséges, hogy a redukcionizmus hibájába esik, de a jelen kontextusban nem az uralkodó elméletek és az azokra adott-adandó különböző válaszok bonyolult rendszerének bemutatása kap központi szerepet. Sokkal inkább az olyan kérdésekre keresem a választ, hogy a hidegháború megszűnésével kialakult bonyolult nemzetközi viszonyok között milyen változáson ment-megy keresztül a biztonság fogalma, milyen új fenyegetések jelentek-jelennek meg vagy kerültek felszínre, léteznek-e ezekre védekezési módok és megoldási lehetőségek, és ha igen, akkor milyen formában. 1. A biztonság hagyományos, realista felfogása A biztonság fogalmának a hidegháborút követő átgondolásával és kiterjesztésével kapcsolatos elméletek megértéséhez elengedhetetlenül fontos a realista paradigma biztonságfogalmának definiálása. A hidegháború nyomása alatt a biztonság elméleti és gyakorlati megközelítését egyaránt az államok közötti katonai konfliktusokból kiinduló szempont dominálta. A realista iskola2 felfogása szerint a nemzetközi politika főszereplői a nemzetállamok3, viselkedésük jellemzőit pedig a háború kérdése vüágítja meg. Az államok a katonai jellegű kérdésekre (military issues) összpontosítanak, a külpolitikában az úgynevezett high policy (biztonságpolitika, hadügy) kap elsődleges szerepet, míg a külpolitika funkcionális területei, mint a gazdaság-, kereskedelem-, környezetvédelmi, kulturális stb. politika, azaz az úgynevezett low policy ehhez képest háttérbe szorul. Az államok viselkedését „az önérdek által meghatározott hatalmi ösztön"4 magyarázza egyrészről (klasszikus realizmus), illetve más részről „a nemzetközi rendszer homogenizáló strukturális kényszerei", azaz a hatalom nagyhatalmak közötti megoszlása5 határozza meg (strukturális realizmus). Egy olyan ellenséges rendszer alakult ki, amelynek szereplői valamennyien hatalmuk maximalizálására törekednek annak érdekében, hogy saját biztonságukat szavatolják (self help - realizmus, [stratégiai] szövetségek - neorealizmus), és ezzel állandó veszélyforrássá válnak egymás számára (úgynevezett biztonsági dilemma), de amelyet egyedül nem képesek megváltoztatni, csupán igyekeznek erejüket és hatalmukat a rendszer többi szereplője felé minél erőteljesebben demonstrálni (power projection). A fent vázolt rendszerben a második világháború végétől egészen a nyolcvanas évekig a nemzetközi politika vezető nagyhatalmainak (elsődleges szereplőinek) nem200 Külügyi Szemle
