Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2003 (2. évfolyam)
2003 / 2. szám - EURÓPA - Kiss J. László: A birodalomtól az integrált kisállamig. A „német nemzettől" az „osztrák nemzetig" az Európai Unióban
Kiss /. László volt az első, aki az osztrák elmékben meglévő nemzeti identitásról kezdett beszélni. 1962-ben Hermann Mörth a Zukunft című lapban ugyan még arról írt, hogy ez a nemzeti identitás „fejletlen", de úgy tűnik, hogy az SPO ettől az időponttól kezdve sikeresen megbirkózott azokkal a nehézségekkel, amelyek korábban a „független osztrák nemzet" elképzelésének az elfogadására vonatkoztak.23 Az osztrák politika hagyományosan hannadik, pángermán tábora a Németországgal való egyesülés legerősebb támogatója maradt. Nem véletlen, hogy kezdetben a megszálló hatalmak a pángermán erők politikai működését nem is engedélyezték. Az első ilyen párt, amely 1949-ben az általános választásokon indulhatott, a „Függetlenek Szövetsége" (Verband der Unabhängigen, VdU) volt, amely ugyan már nem támogatta Ausztria Németországgal való egyesülését, de programjában szerepelt, hogy „Ausztria német állam". A VdU utódja, a Szabadságpárt (FPO) 1955-ben megerősítette ugyan Ausztria állami függetlenségét, de az országot a „német nép- és kultúrközösség" (Volks- und Kulturgemeinschaft) részének tekintette. Ezt a megállapítást az 1980-as évek közepén, a Szabadságpárt „leglibe- rálisabb" szakaszában megismételték, ám a párt új, populista vezetőjének, Jörg Haidernak, Karintia kormányzójának hatalomra jutásával lényeges változás következett be. Haider az osztrák nemzetet nem csupán „ideológiai konstrukciónak", hanem „ideológiai torzszülöttnek" (ideologische Missgeburt) is nevezte. A Neue Freie Zeitung számára 1988-ban adott interjújában azzal próbálta igazolni álláspontját, hogy 1945 után nem sikerült létrehozni az etnikailag meghatározott osztrák nemzetet. Haider 1988. évi szóhasználata erőteljes vitát indított el, ám amikor tapasztalnia kellett, hogy pángermán magatartása a szavazókra nem gyakorol túl nagy vonzerőt, akkor - különösen az 1990-es évek közepétől - inkább az „osztrák" nacionalizmus fontosságát kezdte hangsúlyozni.24 A Második Köztársaság alatt a növekvő osztrák öntudat fokozatosan elősegítette ugyan a nemzeti identitás kialakulását, ám ez a fejlődés, paradox módon, kiváltotta a politikai spektrum bal- és jobboldalának a bírálatát is. A kritika az 1945 utáni „kollektív feledékenység" meglehetősen elterjedt magatartására vonatkozott. A „népiség" (Volkstum) elképzelése iránt elkötelezett jobboldal továbbra is bírálta az osztrák nemzeti identitás követőit a német történelem „közös házának" a feladása, illetve a közös „népiség" elképzelésének az elfojtása miatt. A „haladó gondolkodásúak" a maguk részéről azokat állították pellengérre, akik megfeledkeztek arról, hogy osztrákok is részt vettek a nemzetiszocialisták háborús bűntetteiben. Ez a bírálat arra figyelmeztetett, hogy Ausztriának mint a „fasizmus áldozatának" ártalmas fikciója lehetővé tette a történelmi emlékezet egy részének eltűnését. Paradox módon azonban, ennek a gyakran ismétlődő vádnak megfelelően, éppen ez az „áldozatszerep" válhatott a modern osztrák identitás kialakulásának előfeltételévé. Joggal idézhető Ernest Renan, aki szerint nem csupán a kollektív emlékezet, hanem a „kollektív felejtés" is szerepet játszhat a nemzeti identitások kialakulásában. Renan arra mutatott rá, hogy a (francia) nemzet lényege nem csak az egyénekben meglévő sok közös dologban, hanem a közös felejtésben is rej66 Külügyi Szemle
