Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2002 (1. évfolyam)
2002 / 4. szám - FOLYÓIRATSZEMLE - Füsti Molnár Zsuzsa: Audrey Kurth Cronin: A szuverenitás átértékelése: a terrorizmus korának amerikai stratégiája
Folyóiratszemle gitimitásának tudata továbbra is fennmaradhat, sőt még erősebbé válhat. A drasztikus cirkálórakéta-támadások például a fejlődő országok szemében (sőt néhány Amerikával szövetséges ország szemében is) azt a látszatot erősítik meg, hogy az Egyesült Államok túl erős hatalommal bír, és túl sok egyoldalú akciót visz végbe. Ez pedig csak még inkább megnöveli a terroristák és az általuk képviselt ügy iránti politikai szimpátiát. A katonai erő terroristákkal szembeni alkalmazásának története is azt mutatja, hogy a katonai válaszlépések, bár rövid távon elérhetnek látványos eredményt, még illegáli- sabbá teszik a terroristák tevékenységét, innovációra ösztönzik őket, szimpátiát keltenek, és elősegítik az „alul maradottak" támogatását. Ez azonban nem azt jelenti, hogy a gyors és határozott katonai fellépés szükségtelen lenne, hanem azt, hogy egy szélesebb stratégiai kontextusba helyezett, hatékony terrorizmusellenes politika kidolgozása elengedhetetlenül fontos feladat. Annál is inkább, mivel az Egyesült Államok - kultúráját, történelmét és államigazgatási struktúráját tekintve - nincs megfelelően felkészülve arra, hogy hatékonyan válaszolni tudjon erre az újfajta stratégiai fenyegetésre. Az amerikai politika inkább a rövid távú cselekvésre összpontosít, a hosszú távú tervezés gyakran háttérbe szorul; ahhoz pedig, hogy az amerikai társadalom megmozduljon, gyakran óriási horderejű események katalizáló hatására van szükség. Például az amerikai politikusok már hónapokkal a Pearl Harbor elleni japán támadás előtt tisztában voltak a nemzetközi fasizmus veszélyeivel, mégis csak a jól ismert tragikus események után lépett be Amerika a háborúba. Ugyanígy, az Egyesült Államok elleni terrorizmus fenyegetése már évek óta nyugtalanította a politikusokat, számtalan bizottság megkondította jelentéseiben a vészharangot, nevezetesen a Bremer-bizottság, a Gillmore-bizottság és a Hart-Rudman-bizottság. Igaz ugyan, hogy a terrorizmusellenes intézkedésekre juttatott költségvetési összegek 1998 és 2001 között mintegy 40%- kal nőttek, a politikai döntéshozók azonban inkább a kínai fenyegetésre, a NATO-bő- vítés problémáira és a balkáni helyzetre koncentráltak. Szeptember 11-ét követően természetesen hatalmas erőket mozgósítottak a terrorizmus fenyegetésének elhárítására; kérdés azonban, hogy ez a mozgósítás a megfelelő formát ölti-e. A XX. században az amerikai stratégiai gondolkodásra egyfajta költség-haszon elemzés volt jellemző, a még ma is ható hidegháborús alapfeltevés szerint a stratégiai fegyverek vagy az elrettentés vagy pedig a védekezés céljait szolgálják, a kettőt egyszerre ritkán. Az elrettentés arra szolgált, hogy eltántorítsa az ellenséget a katonai akciótól, mivel az nagyobb költségeket róna rá, mint amekkora haszna származna belőle. Ha az elrettentés nem járt sikerrel, a védekezéshez folyamodtak, amelyben a saját költségek csökkentése volt a cél. Ma már az Egyesült Államoknak egy egészen más típusú fenyegetéssel kell szembenéznie, amely nem közelíthető meg a szokásos stratégiai gondolkodás útján. Rendkívül nehéz lenne a terrorizmus költségeit jelentősen növelni, mivel a terroristák kis befektetéssel is nagy politikai haszonra szert tudnak tenni. Ezen kívül a hagyományos 206 Külügyi Szemle
